súgó szűrés
keresés

Moszkva tér

Rendező
Török Ferenc
Bemutató
2001.09.20.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 29 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A Moszkva tér minden bizonnyal a legnépszerűbb a rendszerváltozásról szóló filmek között. Igaz, nem nagyon válogathatunk, ha játékfilmekből szeretnénk az államszocialista rendszerből a demokráciába forduló átmeneti időszakot megismerni, és amely filmek készültek, inkább a változás keserűségéről szólnak (például Szabó István: Édes Emma, drága Böbe, 1992; Gyarmathy Lívia: A csalás gyönyöre, 1992; Fekete Ibolya: Bolse Vita, 1996). Török Ferenc rendezése a poénok és flegmaságuk ellenére is kedvelhető hősök mellett erős atmoszférateremtése és egy generáció életérzésének pátoszmentes, szórakoztató ábrázolása miatt válhatott sikeressé. Az időpont 1989 tavaszának eseménydús időszaka: tüntetések, Nagy Imre újratemetése, Kádár halála. A helyszín Budapest, a szereplők érettségi előtt álló kamaszok, akiket – legalábbis a film fő karaktereit – látványosan nem foglalkoztat a politikai átalakulás. Figyelmüket a bulik, a csajozás, az első nyugati út és az első autó megszerzése köti le. A közélet nagy horderejű változásai csak akkor érdekesek számukra, ha közvetlenül befolyásolják mindennapjaikat, mint történelemből az 1945 utáni érettségi tételek eltörlése. A Moszkva tér céltanul lődörgő hőseinek elképzelésük sincs, mihez kezdjenek magukkal és az életükkel, a 20. századi magyar történelem egyik meghatározó évében tervek és az öntudatra ébredés bármi jele nélkül indulnak el a felnőtté válás útján.

Török Ferenc Simó Sándor híres osztályában tanult (többek között Groó Diánával, Hajdu Szabolccsal, Pálfi Györggyel együtt) a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, aki arra bíztatta tanítványait, hogy debütáló rendezésükkel nemzedékük életérzését fogalmazzák meg, vagyis úgy beszéljenek saját tapasztalataikról, hogy azokat kortársaik is magukénak érezhessék. Az úgynevezett „Így jöttem”-filmeknek komoly hagyománya van a hazai filmtörténetben, épp Simó nemzedékénél, a hatvanas évek magyar újhullámának rendezőinél találhatók az önvallomásos szerzői film gyökerei (például Szabó István: Álmodozások kora, 1965; Jancsó Miklós: Így jöttem, 1965; Simó Sándor: Szemüvegesek, 1969). Török megvalósította rendező-tanára javaslatát, és diplomafilmnek készült első rendezésében személyes élményeit tágította generációs életérzéssé. Arról a korosztályról beszél, amelynek tagjai a szocializmus végnapjaiban élték kamaszkorukat, a rendszerváltozás éveiben léptek ki a középiskolából, és az átmeneti évek alapvetően meghatározták felnőtt életük kezdetét.

A cselekmény helyszíne és ideje pontosan behatárolt, a szereplőtípusok mégis ismerősek lehetnek minden nézőnek saját középiskolájából: Ságodi (Jávor Bence), a jó tanuló okostojás, Kriegler (Csatlós Vilmos), az elkényeztetett, újgazdag kölyök, Rojál (Szabó Simon), a gátlástalan bunkó, és Zsófi (Balla Eszter), a csendes, vonzó lány. Belé lesz szerelmes a meglehetősen egykedvű főszereplő, Petya (Karalyos Gábor), aki csendességével, passzivitásával eltér a házibulikon garázdálkodó haverjaitól.

Az elbeszélés személyes hangvételét az egyes szám első személyben saját történetét kommentáló főszereplő biztosítja. A közösségi identitást formáló Moszkva tér látképével és Petya narrációjával keretezett film nyitó és záró képsora között eltelt tíz év adja a film laza, epizodikus szerkezetének ívét. Az utolsó képen is felső kameraállásból, nagytotálban látjuk a Moszkvát, miközben Petya beszámol a szereplők életútjáról, majd öniróniával jegyzi meg, mintegy mellékesen: „Velem nincs semmi”. A legtöbb, amit megtudunk róla, csak az „itt és most”-ra vonatkozik: beugrik a „mekibe” kergemarhás hamburgerre. A Moszkva tér olyan felnövéstörténet, amelyben főhősünk jelleme jelentősen nem változik; valami azonban mégis más, mint tíz évvel ezelőtt: nincs már haveri társaság, nincs közösség, Petya a kívülálló pozíciójából láttatja a régi baráti kört és önmagát.

A Moszkva tér sikeresen ötvözi a személyes hangvételt a hiteles korrajzzal. Garas Dániel operatőr kézikamerás felvételei dokumentarista igénnyel rögzítik Budapest, Bécs és Párizs utcáit, az alkotók aprólékos pontossággal jelenítik meg a Kádár-éra utolsó dekádjának díszlet- és tárgyi világát. Valamennyi korkelléket ma már kötelezőnek tartjuk a nyolcvanas évek rekonstrukciójakor, a csalamádéval telepakolt hamburgertől a Zsigulin, a rádióból szóló Poptarisznyán át a divatos művészfilmig (→Kutya éji dala, 1983) és a nehezen beszerezhető tömegkulturális termékig (Rambo [First Blood, 1982]). A történelmi hitelességet erősítik a cselekményt átszövő országos botrányok, mint az érettségi tételek kiszivárogtatása vagy a vonatjegyek hamisítása, és korabeli híradófelvételek kötik szorosan a történetet ’89 fontosabb eseményeihez. Ez a kettős nézőpont teszi érdekessé a Moszkva teret: a forgatáskor már történelminek tekintett évet az akkori fiatalok egyáltalán nem valós súlyának megfelelően élték meg. A jelentőségteljes politikai mozzanatok eltörpülnek magánéletük mindennél fontosabbnak tartott eseményei mellett, mint ahogy Kádár János temetésének televíziós közvetítése is csak háttérzaja Petya és Zsófi szerelmi együttlétének.

Török következő mozija is fiatalok életkilátásaival foglalkozik, első rendezéséhez hasonlóan epizodikus szerkesztésben, és helyüket itt is perspektíva nélkül keresik a főszereplők. Ám a Szezonban (2004) nem Budapest, hanem a lehangoló vidéki kisváros és a megalázó balatoni szezonmunka a kalandok helyszíne, továbbá nem történelmi fordulópont determinálja, hanem a társadalmi hovatartozás fogja keretek közé a szereplők kis­szerű vágyait és még szűkösebb lehetőségeit.

Irodalom

Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz Debrecenig. Elsőfilmesek. Filmvilág, 2001. 4. sz.

Kalmár György: Srácok a Moszkva térről. Férfiasság konstrukciók, történelem és irónia Török Ferenc Moszkva tér című filmjében. Metropolis, 2016. 4. sz.