súgó szűrés
keresés

Szemüvegesek

Rendező
Simó Sándor
Bemutató
1969.11.13.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 18 perc
A szócikk szerzője
Nagy V. Gergő

A hatvanas évek közéleti hagyománya főként a generációs közérzetfilmekben élt tovább a következő évtizedben, a társadalmi-politikai érdeklődés nagyívű analízisek helyett jobbára dokumentarista tapintású drámákban jelentkezett. E két filmcsoport közé ver hidat Simó Sándor első egész estés munkája, a Szemüvegesek, amely éppúgy kötődik a „kérdező filmekhez” (Kovács András: Falak, 1968; Magyar Dezső: Agitátorok, 1969/1986), mint ahogyan a nemzedéki köz­érzetfilmek ideáltipikus darabjaként is értelmezhető (lásd a hetvenes évek vonatkozó műveit az N.N.a halál angyalától [Herskó János, 1970] a BUÉK!-ig [Szörény Rezső, 1978]). Simó francia újhullámos ihletésű, személyes és fiatalos mozija a hatvanas évek társadalmi közérzetjelentéseit gondolja újra, de azoknál – aligha függetlenül 1968 kijózanító tapasztalatától – már jóval kiábrándultabban fogalmaz, és a hetvenes évek jellegzetes hőstípusát, a váltig tehetetlen, sodródó értelmiségit lépteti színre.

A Szemüvegesek a fiatal és ambiciózus építészmérnökről, Valkó Lászlóról (Bujtor István) szól, aki tehetségéhez méltó munkára vágyik, ám törekvését meghiúsítja a nehézkes rendszer. A cselekmény kifejezetten triviális problémát állít a középpontba: Valkó főnökei – részint anyagi okokból, részint rugalmatlanságuk miatt – nem fogadják el az új panelházra benyújtott terveit, egészen pontosan azt a két újító ötletét, amellyel eltér a szokásostól. A probléma szembeszökő jelentéktelensége nem csupán a kisemberi perspektívák szűkösségét hangsúlyozza, de arra is rámutat, hogy itt maga a trivialitás válik antagonistává. Valkó a sematikus gondolatokkal, az üres szólamokkal, az elcsépelttel és a szokásossal veszi föl a harcot, meg magával a hétköznapok tehetetlenségével: munkahelyi gondjai mellett a frissen kiutalt lakását is megpróbálja rendbe tenni, de korábbi albérletéből nem tudja elhozni a bojlert az új bérlő ágálása miatt. A Szemüvegesek a megfáradtak és a megmerevedettek társadalmáról, a nyelvi, építészeti és gondolati panelek világáról mesél, és az előrejutást, majd a kompromisszumot kereső ember heveny nyűgjeit, a távlathiány mindennapi fájdalmait leltározza.

Ezeket a nyűgöket maga Valkó is rendre-sorra számba veszi: az elbeszélés némi túlzással tépelődések, viták és panaszkodások sorozatából áll. A mackós mérnök még az uszodában vagy az otthoni villanykörte cseréje közben is gondjai szólamát dúdolja, és jószerével mindegy neki, hogy valamelyik kollégája hallgatja, vagy a kedélytelen feleség (a szemüveges Ronyecz Mária): amikor a cég egyik alsórendű munkatársa előadja neki saját mizériáját, hősünk láthatóan mindvégig magával foglalkozik („Egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak” – válaszol a szívszorító monológra). Valkónak a nő: a férfigond közönsége vagy a vívódás asszisztense – és ennyi baj mellett nem csoda, hogy neki két asszonyra is szüksége van ahhoz, hogy megoszthassa minden bánatát (a szintén szemüveges Törőcsik Mari tűnik föl a szerető szerepében). De ez a szakadatlan méltatlankodás, ez a konok töprengés nem a lázadás, és nem is a „Nagy Tett”, hanem a belenyugvás és a megalkuvás előkészítése: a törekvő mérnök előbb büszkén felettesei arcába ordítja, hogy „szart nem csinálok!”, majd kis híján megveri a bojlerét bitorló bérlőt – ám végül beleduzzogja magát a tehetetlenségbe, elfogadja az odafent hozott döntéseket, és a keserű fináléban értékelni kezdi szerény jussát: a kiutalt lakást. A Szemüvegesek a méla konformizmus és a vállrándító cinizmus vigaszát kínálja a tétova lázadóknak.

Simó műve érzékenyen ragadja meg hőse alapérzületét: a tehetetlenség neurózisát. A hirtelen meg-meglóduló, s olykor idegesen kaszáló kamera hol az előrehaladás talmi reményéről tudósít, hol az akadályozottság feszültségét közvetíti: úgy siklik, siet, torpan meg vagy kóvályog a térben, ahogy Bujtor impulzív figurája. S közben előgomolyog a szocialista hétköznapok súlyos szürkesége, az uszodai, kórházi vagy irodai beszélgetések banalitása, vagy éppen a pályaudvari tömeg, amelyen a feleségét kereső Valkó újra és újra átvágni kénytelen. Simó godard-i inzertekkel kommentálja ezt a gondterhes hétköznapiságot, miközben eleven és hiteles módon ábrázolja: a külsőkben sok kézikamerát és cinéma vérités effekteket használ, olykor dokumentumbetétet integrál a fikciós szövetbe (lásd a lakógyűlés jelenetét), és a hangsávval is realisztikus hatásra törekszik. A Szemüvegesek tépelődésáradata többnyire egykedvű és gyakran kevéssé hangsúlyozott mondatokban bontakozik ki, s néhol azt sem érteni, miről beszélnek a szereplők: hol az autómosó zaja, hol egy repülőgép zúgása, hol – mint Valkó terveinek vitáján – az átfedő dialógusok zűrzavara miatt. Simónak nem a mondatok a fontosak, hanem az egyenbeszéd súlya és a hétköznapok sodrása, és annak a sejtése, hogy a korlátok közé szorított embert akkor sem hallják meg, ha hangosan kiabál – s így (vagy inkább efölötti szorongása miatt) szinte magában, magának beszél.

Valkó László karaktere a megrekedtség közérzületének pregnáns kifejezője és az illúzióvesztés korának első igazán emblematikus figurája. Korlátolt gondterheltsége és izgága tehetetlensége fájdalmasan pontos képet ad a Kádár-kor kisemberének egyik alaptípusáról, és arról a világról, ahol a szemüveg inkább a panaszkodás előjogát kínálja, mintsem a tervező intellektust jelzi: hiába hordják a hősök, nem látják a jobb jövőt.

Irodalom

Lázár István: Van-e alkalom a sikerre és a bukásra? Filmkultúra, 1969. 5. sz.