Kilencedik emelet

A hetvenes–nyolcvanas évek társadalmát „alulnézetből” megvizsgáló klasszikus, szociográfiai (Schiffer Pál: Fekete vonat, 1971; Dárday István – Mihályfy László – Szalai Györgyi – Vitézy László – Wilt Pál: Nevelésügyi sorozat I–V., 1973) és fikciós dokumentumfilmek (Dárday–Szalai: Filmregény, 1978; Tarr Béla: Családi tűzfészek, 1977/1979; Schiffer: A pártfogolt, 1983) gyakran megoldhatatlannak tűnő családi konfliktusokat, és ezzel összefüggésben tönkrement életeket mutattak be. Gyarmathy Lívia rövid dokumentumfilmje, a Kilencedik emelet is egy munkáscsalád tűzfészkébe nyújt betekintést.

A tejüzemben éjszakai műszakban dolgozó Rezsnyák Éva, valamint középiskolai éveik előtt álló gyermekei, a szorgalmas és ambiciózus Urbanovics Éva, továbbá az élettől semmit sem váró testvére, Laci a film főszereplői. Az apa 1974-ben hagyta el a családot, ez pedig a fiút lelkileg tönkretette: rászokott a „ragasztózásra”, azaz kábítószerfüggővé vált, majd édesanyjától is elidegenedett nemcsak veszekedéseik, hanem annak éjszakai munkarendje miatt. A „szipózás” hatására Laci egyre összeférhetetlenebbé és motiválatlanabbá válik, a munkahelyén és otthonában egyaránt túlterhelt Éva pedig az idegösszeroppanás határára kerül.

Gyarmathy Lívia eredetileg „munkásdinasztiákról” akart filmet készíteni, ám a kutatás során találkozott a főszereplő kamaszlánnyal, megismerte a feszült családi helyzetet, így témát váltott, és Pap Ferenc operatőrrel gyakorlatilag beköltöztek Éváék szűk lakásába. Laci kábítószerfüggősége nem elszigetelt eset, hanem komoly szociális probléma volt a Kádár-korszakban, mégis tabutémának számított részint azért, mert az 1968-as (hippi)mozgalmakhoz köthető devianciának tekintették, és a hetvenes évek második feléig a prevenció helyett büntették a ragasztószippantást. Emiatt a filmet gyártó Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió vezetője, Bokor László nem akarta engedélyezni a Kilencedik emelet bemutatását. Gere Mara dramaturg ötlete volt, hogy tartsanak egy zártkörű vetítést a Belügyminisztérium és a Pártközpont befolyásos hatalmasságainak, akik közül néhányan kikeltek a film ellen, mások viszont szükségesnek tartották a kábítószerkérdésről folytatott nyilvános párbeszédet. Mivel a viták közepette Gyarmathy műve nagydíjat nyert az Oberhauseni Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon, Magyarországon is kénytelenek voltak engedélyezni a bemutatását.

A szipuzás persze csak a mélyen gyökerező valódi problémák egyik tünete. Gyarmathy Lívia és Pap Ferenc kétféle dokumentumfilmes módszerrel dolgoztak, a klasszikus riportokat vegyítették a direct cinema stílusban, „objektív” megfigyelői pozícióból rögzített életképekkel, hogy felszínre hozzák a családi krízis kiváltó okait. A rendezőnő bevallása szerint néhány jelenettől eltekintve (például a tizenéves Éva felkérésre kezd el rajzolni) a Kilencedik emelet nem a Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjeire jellemző „eljátszott élettörténet”, a stáb valóban csak megfigyelte a család privátszféráját. Ahhoz például, hogy rögzítsék, amint az anya nála fiatalabb élettársa, Feri kelletlenül felébreszti a kamasz Évát, Gyarmathyék kaptak egy külön kulcsot a lakáshoz, és miután mindenki nyugovóra tért, berendezkedtek a reggeli forgatáshoz. Laci szipuzását pedig az operatőr lesből, egy fáról figyelte meg. A kamera jelenléte láthatóan csak addig befolyásolta a szereplőket, amíg nem kerültek érzelmileg felfokozott szituációkba, így például a Laci hazatérését követő veszekedés és az édesanya őszinte kifakadása egyértelműen nem megrendezett jelenetek, valódi, elfojtott emberi érzelmek törnek a felszínre.

Bajor Nagy Ernő korabeli kritikájában morális szempontból kifogásolja, hogy Gyarmathy a család legintimebb pillanatait teszi közszemlére, ugyanakkor kiemeli, hogy a direct cinema stílus a lehető legközvetlenebbül mutatja meg a kádári jóléti társadalom ellentmondásosságát, rossz közérzetét. Utóbbi már a bevezetőben is érzékelhető Éva és Laci kontrasztjában: a nő a társadalom hasznos tagjává akar válni, a férfi teljesen perspektívátlan. Fontos, hogy az expozícióban maga a kábítószerfüggőség még nem, csak az apahiány kerül elő. A jelenetek sorrendje is világossá teszi, hogy a ragasztózás nem ok, hanem okozat, azaz kérdés, hogy ha a fiú nem így élne, akkor megoldódna-e a család többi, nyilvánvaló problémája. A válasz egyértelműen nem, hiszen Feri láthatóan alkalmatlan az apaszerepre (egyszer szól rá bátortalanul Lacira, de miután az rámordul, ott is hagyja), az anya pedig munkája miatt alig van jelen gyermekei életében. Az idősebb Éva kifakadási jelenetében válik világossá, hogy nem a fia az egyedüli probléma az életükben. Mint kiderül, az asszony majd összeroppan a munka terhe alatt, nem bírja az éjszakázást, a kemény gyári robotolást, ami egyébként volt férje nyilatkozata szerint nagy szerepet játszott abban is, hogy a kapcsolatuk tönkrement. A fiú speciális kábítószerproblémája tehát katalizátora egy rendszerszintű jelenségnek, ami többek között abból fakadhat, hogy a Kádár-korszakban még az ilyen szűk, négyfős családok számára alig lakható, az önállósodás reményében szerzett lakásokért is keményen meg kellett dolgozni. A hetvenes–nyolcvanas években kiugróan magas volt az alkoholizmus aránya és az öngyilkosságok száma Magyarországon, holott a propaganda és a rendszerváltozás után kialakult Kádár-nosztalgia szerint mindenkinek volt munkája, lakása, önálló egzisztenciája. Ám Pap Ferenc közelképei mindenféle kommentár nélkül is árulkodók: a negyvenes éveiben járó idősebb Éva hatvannak is kinéz, és mosoly nem igen látható arcán. Így nem kérdés, hogy a tipikus munkáscsalád korántsem boldog a „legvidámabb barakk”-­ban, a kádári jólét pedig nem sorolható egy kategóriába a korabeli nyugati jóléttel.