súgó szűrés
keresés

Kövek, várak, emberek

Rendező
Szőts István
Bemutató
1956.10.04.
Filmtípus
ismeretterjesztő film
Filmhossz
29 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Az Ének a búzamezőkről 1947-es betiltása után Szőts István (1912–1998) nemcsak művészi, hanem egzisztenciális értelemben is nehéz helyzetbe került. A betiltásnál is súlyosabb következménnyel járt, hogy nem volt hajlandó a szocialista realizmus elvárásai szerint dolgozni. Visszautasította például Illyés Gyula Két férfi című filmregényének adaptálását, amelyből végül Nádasdy Kálmán főrendezői irányításával készült el az ötvenes évek reprezentatív, azaz történelemhamisító, a valóságot megszépítő vállalkozása, a Föltámadott a tenger (1953); egy korábbi filmtervéből, Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényéből pedig Keleti Márton forgatott még az államosítás előtt, 1948-ban filmet. Az ötvenes években Szőts lassan felélte vagyonát, jobb híján fényképezőgépekkel üzletelt, fotókat retusált, igazolványképeket készített házaló fotográfusként. Filmezéshez a Népművészeti Intézet jóvoltából jutott ismét, ahol kéttucatnyi felvételen dokumentált különféle népszokásokat, ám ezeknek a kor „haladó” politikai elvárásainak is meg kellett felelniük (a közreműködésével készült anyagok a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárának Filmgyűjteményében találhatók). A munkakönyv és a megélhetés biztonsága mellett a néprajzi filmek forgatása ugyanakkor lehetőséget nyújtott az ország bejárására, ráadásul Szőtstől nem volt idegen a népi kultúra, a múlt öröksége, a tájba írt történelem. Volt is egy korábbi terve még a háború éveiből: egész estés filmben összefoglalni Magyarország néprajzát. A Sztálin halálát követő olvadás éveiben, 1954–1955-ben úgy tűnt, hogy lehetőséget kap a Bölcsőtől a koporsóig megvalósítására. Szerződtek vele, elkezdte a filmes anyaggyűjtést, Bartók és Kodály módjára járta kamerájával az országot. (Bartók erdélyi népdalgyűjtéséről is tervezett filmet, magyar–román koprodukcióban!) A „filmjegyzetek” azonban megriasztották a filmgyári vezetőket: túl „szépek” lettek, a múlt szokásait, a nemzeti értékeket ábrázolták a dicsőséges jelen helyett. E projektjét is „narodnyiknak” bélyegezték, ezért leállították, illetve csak „kicsinyített mását” engedélyezték. A paraszti életet és hagyományokat az ország különböző tájegységein, a négy évszak „kozmikus keretében” áttekintő egész estés film helyett így született meg az ugyanezt egyetlen faluban, egy nap keretében bemutató félórás Kövek, várak, emberek. „Vajúdtak a hegyek, és megszületett egy kisegér” – írta Szőts az Életrajzi feljegyzésekben, nem először és nem utoljára ütve meg keserű, ironikus hangot. Ha a mennyiségből feladott is, a minőségből nem engedett: a Kövek, várak, emberek míves darab, néprajzi filmjeink legjobbika, amelyet a rendező első nemzetközi sikerének színhelyén, Velencében díjaztak.

A helyszín Hollókő, az időpont pedig vasárnap: ez a foglalata a rövidfilmnek. Hollókő akkor még nem volt az a turisztikai látványosság, a világörökség része, mint manapság, és a helyi népszokások is elevenen éltek a faluban. A fölötte magasodó végvár romja egyúttal alkalmat adott a hely történelmének megidézésére is a török időktől napjainkig (mely utóbbiba azért a rendező becsempészett egy kis társadalomkritikát a hajnalonta többtíz kilométerre buszozó bányászok „vidám” képsorával).

A mindvégig narrátorszöveggel kísért film tehát történelmi ismeretterjesztéssel indul, majd ebből vált át fő témájára, a falu egy ünnepnapjának megörökítésére, s lesz belőle néprajzi ismeretterjesztő film. A vasárnap kiválasztását az ünnepi ruhák és szokások bemutatása indokolja: a lányok-asszonyok beöltözésétől a legények-férfiak borozásán át a közös táncig és a lányos házak esti sorbalátogatásáig; mindezt csak a délutáni harangkondulás zavarja meg egy idős asszony halálhírével. (A templom, a vallás legfeljebb ily módon kerülhetett bele a filmbe; a vasárnapi mise – vélhetően létező – „szokása” kimaradt.) Néprajzi szempontból a sokszoknyás viselet és a tánc valóban az ismeretterjesztés igényével készült bemutatása a leghangsúlyosabb. (A zenét Lajtha László állította össze saját gyűjtése és feldolgozása alapján, a néprajzi tanácsadó Raffay Anna volt.) Ám ezeket is, ahogy a film egészét, áthatja Szőts játékfilmrendezői és mozgóképművészi szemlélete: a falusi embereket gyakran közelképen látjuk, ahogy összenéznek, eljátszanak egy-egy élethelyzetet; a táj fenségesen keretezi mindennapi világukat (az operatőri feladatokkal Szőts ezúttal a pályakezdő Herczenik Miklóst bízta meg); és nem hiányzik a jelenetekből a rendezőre egyébként kevésbé jellemző humor sem (például a 15 darab szoknya felvételének montázsában, vagy amikor ugyanez a szoknyamennyiség a tánc hevületében elsodor egy épphogy járni tudó kisgyereket, aki szegény a földre huppan). Hasonlóképpen öltenek dramatikus formát az események a délutáni készülődéstől az esti mulatságon át az éjszakai udvarlásig és halottvirrasztásig. Utóbbi párhuzamba állítása egyúttal finoman jelzi az új élet és az elmúlás örök körforgását, avagy – ahogy az eredeti, nagyszabású néprajzi film címe szólt – az utat a „bölcsőtől a koporsóig”.

Irodalom

Raffay Anna, Néprajzi „motívumgyűjtés” 1952–1955, Metropolis, 2. sz., 1998, 114–119.

Szőts István, Életrajzi feljegyzések = Szőts István, Szilánkok és gyaluforgácsok. Egybegyűjtött írások, Pintér Judit, Zalán Vince szerk., Budapest, 1999, Osiris, 69–76.