súgó szűrés
keresés

Küldetés

Rendező
Kósa Ferenc
Bemutató
1977.05.19.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 33 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Legyen szó játékfilmjeiről (Tízezer nap, 1967; A másik ember, 1988) vagy dokumentumfilmjeiről (KüldetésAz utolsó szó jogán, 1987), Kósa Ferencet (1937–2018) mindig azok a hősök foglalkoztatták, akik a végsőkig kitartanak igazuk mellett. „Ami iránt elkötelezettséget érzek, az a filmezés erkölcse, a gondolkodás pontossága és hatékonysága; semmi esetre sem a filmek műfaja” – vallotta meg a rendező egy interjúban. A Küldetés főszereplőjének, Balczó András olimpiai bajnok öttusázónak is hasonló az „ars poeticája”.

Parabolikus-allegorikus történelmi filmjei (Ítélet, 1970; Nincs idő, 1973; Hószakadás, 1974) után Kósa azért készített dokumentumfilmeket, mert úgy érezte, ezekben képes a legdirektebb módon bemutatni a puha diktatúra igazságtalanságait. Ezért választott főszereplőknek két, a Kádár-rendszerrel valamilyen szempontból szemben álló kiválóságot: Balczó Andrást, továbbá dr. Béres Józsefet, a Béres-cseppek „kuruzslással” vádolt feltalálóját. Bár mindkettő megvalósulhatott, ám később a kádári kultúrpolitika cenzorai mindkettő utóéletét megnehezítették, mivel Kósa mind Balczó, mind Béres kálváriáját parabolikus történetté formálta. Bár a Küldetést 1977-ben bemutatták, és hatalmas sikert aratott (több mint egymillió nézője volt), másfél hónap után levették a mozik műsoráról. Aczél György egy nyilvános előadáson „tűrhetetlennek” nevezte Kósa Ferenc művét, illetve az Országos Testnevelési és Sporthivatal vezetőjénél, Buda Istvánnál közbenjárt, hogy Balczó a jövőben se tölthessen be semmilyen vezetői pozíciót az öttusasportban.

Küldetés a müncheni olimpiai győzelme után 1973-ban visszavonult Balczó András egy évét sűríti másfél órába. A rendkívül művelt, Ady Endrét, Benedictus Spinozát és József Attilát olvasó Balczó saját sorsára is reflektál, és Kósa Ferenc sokszor kíméletlenül provokatív kérdései hatására kifakad az öttusasport színfalai mögött zajló hatalmi intrikák ellen, majd eljut egy nagyobb volumenű, általánosabb társadalomkritikáig és az 1956-os forradalomig is. Kósa arra az alapkonfliktusra igyekezett kihegyezni dokumentumfilmjét, hogy visszavonulása után a sportszakma margóra szorította a sportolót annak „akadékoskodásai” miatt: azért kardoskodott, hogy az öttusaszövetség bajnokságokat megelőző „házi versenyeinek” eredményei, és ne a vezetők szubjektív véleménye alapján állítsa össze a válogatottat. Így ahelyett, hogy szövetségi kapitányként vagy edzőként tevékenykedett volna tovább, az Országos Lótenyésztési Felügyelőség istállójának belovaglója volt 1983-as kilépéséig.

Kósa Ferenc a korabeli dokumentarista irányzat alkotóihoz hasonlóan egy specifikus történetet használt fel ahhoz, hogy rendszerszintű problémákra világítson rá (a Küldetés párdarabja például a szintén sportembert bemutató rövid dokumentumfilm Gazdag Gyulától: a Hosszú futásodra mindig számíthatunk [1969]). A film nagy részében Balczó András beszél múltjáról és jelenéről, azonban ezeket a beszélgetéseket Kósa archív felvételekkel és frissen forgatott, olykor szimbolikus életképekkel egészíti ki és kommentálja. Szinte sokkhatásúak azok a jelenetek, amelyek Balczó sikertörténetét követik: a sportoló munkaruhában dolgozik egy akadálypályán, már csak asszisztál az edzéseken és versenyeken, nem ő maga a cselekvő alany. Beszédesek a férfi vidéki házáról készült, filmvégi téli felvételek is. „Az ország amúgy borzasztó színű lett” – ecseteli Balczó András, közben pedig hófödte, fehér falú vidéki háza látható, ami szerinte „tisztább” hely a város és az öttusasport világánál, itt még otthon érezheti magát. Ám a hófehér parasztház képe inkább ellenpontozza a sportoló beszédét, és a tisztaság helyett az illúzióvesztettséget, az otthonosság helyett a hanyatlást közvetíti.

Küldetésben Kósa Ferenc mint riporter határozottan irányítja a beszélgetéseket, és sokszor visszatereli az öttusasport problémáira a fájdalmas múltidézésnek inkább ellenálló Balczót. Gyertyán Ervin kritikájában el is marasztalta Kósát, mert egyfelől etikátlan feltépni a múlt sebeit, másfelől a rendező prekoncepciója (hogy a sportolót ellehetetlenítették) miatt féligazságokat közöl, s nem nyomatékosítja, hogy Balczó bár a rendszerből kiábrándulva, de saját elhatározásából távolodott el a szakmától. A kritikusnak részben igaza van, mert a rendező olykor szabályosan manipulálja riportalanyát, hogy alá tudja támasztani saját tézisét („Ne bomolj, Bandi! Éppen te adnád fel, aki éles, tiszta, emberi küzdelmekhez szoktál?” – vonja kérdőre a konformista családapa szerepét magára vállaló exsportolót a film végén). A Küldetés abból a szempontból sikeres vállalkozás, hogy az öttusasportot meghatározó, a beszélgetésekben körvonalazódó hatalmi mechanizmusok a Kádár-rendszer egészére jellemzők. „Ha elhiszed nekem, amit én hazudok, én is elhiszem neked, amit te hazudsz, és így barátságunk megbonthatatlan” – Balczó így jellemzi a szakma működését, majd egy másik jelenetben reflektál saját sorsára: „Fölöslegesnek érzem magam.” A „fölöslegesség-érzet” a korszak más játékfilmjeinek, például az értelmiségieket bemutató nemzedéki közérzetfilmeknek (Gábor Pál: Utazás Jakabbal, 1972; Kovács András: A magyar ugaron, 1973) is az egyik fő témája. A kádári kiegyezés, az életszínvonal-alku értelmében a hatalom a kis szabadságokért és a viszonylagos jólétért cserébe elvárja a társadalom tagjaitól az engedelmes alattvalói magatartást akkor is, ha az egyén a rendszer igazságtalanságaival szembesül. Ha nemtetszésének mégis hangot ad, és reformokat szeretne, gáncsoskodásokra számíthat. A diktatúra nem tűri, „fölöslegesnek tartja” a gondolkodó embereket. Balczó András megtagadta a belépést a Pártba, nem volt hajlandó titkos jelentéseket írni társairól, és mint a Küldetésből kiderül, gondolkodó, így az államszocializmus korszakában szükségszerűen kegyvesztett és margóra szorított ember lett.

Irodalom

Gyertyán Ervin, A dokumentumfilmezés etikája. Kósa Ferenc: Küldetés, Filmkultúra, 4. sz., 1977, 35–40.

Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Budapest, 1994, Osiris – Századvég, 447–454.