Last Call

A 2010-es évek végén egy új, fiatal generáció színrelépését jelzi első munkáik, egyetemi vizsgafilmjeik egymást követő, kiemelkedő sikere. Deák Kristóf a Mindenkivel (2016) a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó Oscar-díjat nyerte el, Kovács István Ostromát (2018) bronz fokozatú diák Oscarral jutalmazták. Ugyanitt jelölést kapott Freund Ádám Földiekje (2017), egy évvel korábban pedig Kis Hajni Szép alak (2016) című egyetemi vizsgafilmje. A következő, szintén a Színház- és Filmművészeti Egyetemen született alkotása, a Last Call a legjobb magyar rövidfilm lett a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon, s ezen kívül – csakúgy, mint a Szép alak – számos más nemzetközi fesztiválon is sikerrel szerepelt. A rangos elismeréseken túl további közös vonása a legfiatalabb nemzedéknek, hogy szorosan kapcsolódnak a magyar filmtörténeti hagyományhoz, miszerint aktuális és fontos társadalmi kérdésekről beszélnek igen közvetlen, átélhető, gyakran katartikus hatású történeteikben. Ez jellemzi Kis Hajni eddigi munkáit. A Szép alak egy szociális helyzete és nemi orientá­ciója miatt egyaránt kisebbségi sorsot meg­élő fiatal nő lélektani drámáját mutatja be rendkívül árnyaltan és visszafogottan, mindössze negyedórában. A Last Call egy még aktuálisabb társadalmi helyzetre reflektál, az utóbbi évek kivándorlási hullámára. A főszereplő hatvanas nagymama egyetlen napját látjuk, amikor épp arra készül, hogy kiköltözzön Nyugaton élő lányához és unokájához.

A címadó kifejezés a repülőterekről ismerős: az „utolsó hívás” a beszállókapuk zárása előtti figyelmeztetés (a filmet ezen a címen is említik, de ismertté az angol változat vált, s a főcímen is ezt látjuk). A címválasztás rendkívül szerencsés, hiszen egyúttal a film szemléleti foglalata: a „last call” egyszerre egy rendkívül hétköznapi, milliószor elismételt és hallott szópár, ugyanakkor ha lehántjuk róla a használati mód burkát, egy igen súlyos, „telített”, már-már metafizikus irányultságú fogalmat kapunk. Kis Hajni filmjének is ez a kettősség ad erőt. Kárpáti Anikó utolsó itthoni napjának zaklatott óráit követjük nyomon, ahogy több-kevesebb sikerrel próbál mindent elintézni: vélhetően sokadik nyelvvizsgáján is megbukik, akadékoskodik egy sort a friss lakcímkártyája miatt a hivatalban, zsarolással felérő erőszakossággal csikar ki egy fontos igazolást egykori munkahelyén, kipakol eladott lakásából, ám értékes cserepes növényét nincs szíve otthagyni, így aztán még felkeresi volt férjét, hátha rá hagyományozhatja, ám a látogatásból esetlen búcsú lesz. Aztán a rohanás a reptéri vonathoz, a teljes szétesést jelző kétségbeesés az ellopott csomag miatt, ami egyszerűen a szomszéd fülkében van, érintetlenül, majd a megpróbáltatások a becsekkolásnál és a csomagellenőrzésnél. Végül az utolsó roham a záródó beszállókapu felé, ám kiderül, hogy nincs baj, a járat késik. Ám ez a „jó hír” hozza el a fordulatot. A leroskadás csendes melankóliába, a folyamatos izgalom végtelen nyugalomba vált át. Elhangzik a „last call”, s Kárpáti Anikó békésen üldögél a reptéri váróban, előveszi a volt kollegájától a kórházban kapott banánt, s majszolni kezdi. Ebben a pillanatban az „utolsó hívás” átértelmeződik, belátássá válik, amely egy addigi tévedés, egy teljesíthetetlen „projekt” végére tesz pontot. Ha nem is magára az életre érvényes módon, de nincs tovább; az addig tervezett (élet)út lezárult. Megrendítő katartikus pillanat, amelyet tehát egy jól azonosítható, sokakat érintő társadalmi szituáció motivál, ám az végül általános és örökérvényű léthelyzetté nemesedik.

Az egyszerű, jól felépített, minden apró mozzanatot ökonomikusan felhasználó történetet visszafogott stílusban meséli el a rendező. Nyoszoli Ákos képi megoldásai nem tolakodók, hanem szigorúan funkcio­nálisak; kézből vett közelijei az elutazás előtti utolsó órák zaklatottságát adják vissza. Ám a film sikerének kulcsa mindenek­előtt az abszolút főszereplő Zsurzs Kati játéka. Kiválasztása szintén a rendező leleményét dicséri, hiszen az egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek. A fiatalon, főleg az Abigél (1978) című tévéfilm-sorozatban országos ismertségre szert tett színésznőt mostanára jószerivel elfelejtettük, hiszen az utóbbi években legfeljebb kisebb epizódszerepekben tűnt fel. Az ő nagy visszatérését is megcsodálhatjuk tehát Kis Hajni filmjében. A cselekményt in medias res indító nyelvvizsga-szituációban rögtön parádés az alakítása, ráadásul a többperces jelenetet egyetlen snittben rögzítették. Hasonlóan emlékezetes videobeszélgetése kisunokájával, aki arra kéri, táncoljon vele ő is, mire a nagyi táncra perdül az internet café zavartan félrenéző közönsége előtt. A nyitójelenetben a színésznő az arcával játszik, itt viszont, ahogy a film számos más pontján, egész testével, amint már nehézkes mozgásával rohan, vergődik célja felé, mígnem belátja annak elérhetetlenségét és értelmetlenségét. S természetesen kimagasló a zárójelenet alakítása: a csendes üldögélésben és a banán elmajszolásában egy egész élet tragikomikuma sűrűsödik össze, amely mindennek ellenére felemelő, hiszen a belátásról, a kibékülésről szól – önmagunkkal, a sorsunkkal.