Mindenki

A 2010-es években a hazai rendezők kifejezetten népszerű műfajok keretei között foglalkoztak a magyar történelemmel, kiváltképp az ötvenes–hatvanas évek és a kilencvenes évek társadalmi-politikai rendszereivel és folyamataival (Bergendy Péter: A vizsga, 2011; Trezor, 2018; Sopsits Árpád: A martfűi rém, 2016; Antal Nim­ród: A Viszkis, 2017; Szász Attila: Apró mesék, 2019). A nagyjátékfilmek mellett hasonló módon közelítettek a közelmúlt felé a mindenkori társadalmi-politikai rendszerrel első ízben szembesülő gyerekhősök felnőtté válási történeteit bemutató kisjátékfilmek (Csicskár Dávid: Uchebnik, 2016; Szabó Szonja: Partizánok, 2016; Borbás Dávid: A buszsofőr, 2018). Ezek közé sorolható Deák Kristóf Oscar-díjas Mindenkije is.

A rendező a kétezres évek közepe óta dolgozik a filmszakmában, neve azonban a Mindenkivel vált ismertté: ezt és egy másik sikeres rövidfilmjét (A legjobb játék, 2018) követően adódott lehetősége elkészíteni Foglyok (2019) című, a Rákosi-korszakban játszódó nagyjátékfilmjét. A Mindenki 2014-ben nyerte el a Magyar Média Mecenatúra program Hu­szárik Zoltán-rövidfilmpályázatának leg­magasabb, nyolcmillió forintos támogatá­sát. Az iskolai kórust vezető Erikát játszó profi színésznőn, Szamosi Zsófián kívül még a két főszereplőt, Zsófit és Lizát megformáló gyerekszínészek, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya rendelkeztek filmes múlttal, ám a hatnapos forgatás javarészt amatőr szereplőkkel, diákok bevonásával, budapesti iskolákban zajlott. A kész film 2016-ban különdíjat nyert a Friss Hús rövidfilm­fesztiválon, majd díjazták többek között az Oscar-­kvalifikáló Torontói Nemzetközi Gyer­mek­filmfesztiválon és a Chicagói Nem­zetközi Gyerekfilm­fesztiválon.

A kisjátékfilmet Deák Kristóf svéd ismerősének története ihlette: a lány gyerekkorában egy kórusban énekelt, ahol a karvezető a „gyengébb láncszemeket” arra kérte, hogy csak tátogjanak. Az eset hatalmas botrányt keltett, amely a kórus feloszlásához vezetett. „Arra gondoltam, hogy itthon, egy erős akaratú tanárnő biztos nem hagyta volna, hogy pár gyerek akadékoskodása szétrobbantson egy kórust” – nyilatkozta a rendező, és ennek megfelelően változtatott az eredeti történeten. Bár szerinte a Mindenki elsősorban ifjúsági témája és pozitív végkifejlete miatt juthatott be az Oscar-jelöltek közé, azt elismerte, hogy a történet „egybecseng a 2016-ban újra és újra előbukkanó »oszd meg és uralkodj« problémával, és azzal a szintén aktuális kérdéssel, hogy tudunk-e összeállni és egységesen fellépni egy igazságtalan, zsarnoki rendszer ellen”. Deák művét a kritikák is parabolikus-allegorikus filmként értelmezték.

Fontos motívum a kép és a hang közötti aszinkron, amely Erika „parancsuralmi rendszeréhez” kötődik. A verseny előtti próbajelenetben a kamera a gyerekeket megfélemlítő tanárnő ellen lázadó Lizával együtt pásztázza a diákokat, akiknek közelije elárulja, hogy Erika parancsára csak tátognak, de valójában nem énekelnek. Az utolsó jelenetben viszont a kép és hang közötti aszinkron a tanárnő elleni lázadást jelképezi: Liza kezdeményezésére már senki sem énekel, hanem mindenki tátog, így a színpadon csend honol. Erika sértődött elrohanását követően azonban helyreáll a kép és a hang szinkronja, hiszen a „forradalmat” kezdeményező lány vezényletével a kórus minden tagja énekelni kezd. Deák Kristóf tehát formai szempontból is elválasztja egymástól a diktatúrát (kép és hang aszinkronja) és a demokráciát (kép és hang szinkronja), illetve megmutatja, hogyan fordíthatja az elnyomott az elnyomás eszközét az elnyomó ellen.

Különösen szerencsés alkotói döntés, hogy a film a kilencvenes évek elején játszódik, mert a rendszerváltás utáni évek időben közelebb állnak a Kádár-korszakhoz, mint jelenünkhöz, így a tanárnő is szorosabban kapcsolódik a szocialista oktatási rendszerhez. A Mindenki ezzel a puha diktatúra és a fiatal magyar demokrácia közötti kontinuitást hangsúlyozza: Erika lehetne tanár az 1970-es években, de akár a 2010-es években is. Az 1989 előtti filmrendezők előszeretettel használták az iskolát a puha diktatúra modellezésére (Gazdag Gyula: A sípoló macskakő, 1972; Rózsa János: Pókfoci, 1977; Gothár Péter: Megáll az idő, 1982). Akár A sípoló macskakő táborvezetője, a Pókfoci vagy a Megáll az idő iskolaigazgatói, úgy a Mindenki énektanárnője is a paternalista elnyomást képviseli. Az atyáskodó hatalmasságok úgy kívánják fenntartani hatalmukat, hogy egy általuk fenntartott jóléti rendszert teremtenek az egyéni szabadság korlátozása és az önbecsülés lerombolása mellett. A Mindenkiben Zsófi és kevésbé tehetséges társai a próbák után csokoládét kapnak Erikától, illetve a kiváltságot, hogy a külföldi sikereket elérő kórus tagjai legyenek, cserébe viszont csak tátoghatnak, amiről társaik előtt hallgatniuk kell. Ám ahogy a történet lezárása is jelzi, a mindenkori paternalista rendszereknek éppen az a nemezise, hogy a kis szabadságokért elszenvedett megaláztatások felhalmozódnak, és az elnyomottak forradalomban (rendszerváltásban) fejezhetik ki a megaláztatások miatt keletkezett dühüket. A forradalmat pedig a Mindenki szerint olyan erős egyéniségek indíthatják el, mint az Erikának ellenálló Liza. A tanárnő sikeres megbüntetése ellenére hangsúlyos a filmben, hogy a lázadó lány mentalitása rendhagyó, inkább az igazságtalanságokat eltűrő és kompromisszumokat hozó Zsófi magatartása az általános a kórusban. Ezzel pedig Deák Kristóf munkája arra is utal, hogy a tekintélyelvű hatalmi mintázatok azért élték túl a rendszerváltást, mert térségünkben a paternalista mentalitású „Erikák” és az akarva-akaratlan cinkosaikká váló „Zsófik”, nem pedig a szabadságjogokért és az emberi méltóságért kiálló „Lizák” voltak többségben.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala