súgó szűrés
keresés

Pókfoci

Rendező
Rózsa János
Bemutató
1977.03.03.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 21 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

A hatvanas évek reformtörekvéseit megakasztó brezsnyevi konzervatív fordulat általános kiábrándulást eredményezett Magyarországon is. A rendszerrel folytatott párbeszéd értelmetlenségét látva a hazai filmalkotók a társadalmi problémákkal és a közelmúlt történelmével foglalkozó „cselekvő filmek” helyett parabolikus-szatirikus filmekben folytatták a társadalomelemző munkát. Ám Bacsó Péter (A tanú, 1969/1979) és Gazdag Gyula (Bástyasétány 74, 1974/1984) Rákosi-korszakról szóló szatíráinak betiltása bizonyította, hogy a „virágnyelven” megfogalmazott társadalomkritikát is érthetik a cenzorok. Érthették Rózsa János (1937) Pókfocijának forgatókönyvét is, amelyet a filmfőigazgató vonakodott elfogadni azzal az ürüggyel, hogy rossz színben tünteti fel a tanárokat. A rendező az oktatási miniszter helyettesének támogatásával végül csak kiharcolta, hogy elkészüljön a filmszatíra.

Pókfociban egy építőipari szakközépiskola igazgatója megszállottan törekszik arra, hogy az iskola színvonalas oktatási intézménnyé váljon. Ám az épület állapota és a tanulók felkészültsége katasztrofális: a címbeli pókfocit a szűk sportcsarnok miatt találja ki a testnevelő tanár, a felsőbb utasításra megíratott szintfelmérőn pedig a diákok igen rossz eredményeket produkálnak. Hogy ezeket a problémákat elkendőzze, az igazgató vizsgálóbizottságot állít fel, és egy „súlyosabb esetre” ráirányítja a figyelmet: állítása szerint egy tanár pofon vágott egy diákot az egyik gyakorlati órán. A koholt vádakon és hamis tanúk vallomásain alapuló „nyomozás” ellen csak a szabadelvű magyartanár, Éva szólal fel, amit a kisdiktátor igazgató kifinomult módszerekkel torol meg.

A magyar újhullámot elindító Máriássy-osztály tagjának, Rózsa János játék- (Gyerekbetegségek, Kardos Ferenccel, 1965; Álmodó ifjúság, 1974) és dokumentumfilmjeinek (Tanítókisasszonyok, 1971; Botütés saját kérésre, 1972) gyakran a diákok és az iskola a főszereplői. Rózsát bevallottan azért érdekli a gyerekek és a kamaszok világa, mert a tizenévesek identitása még kialakulóban van, és bármilyen társadalmi-politikai hatás éri őket, az alapvetően meghatározza fejlődésüket, amelyben az iskolának mint a mindenkori domináns ideológiát közvetítő intézménynek kulcsszerepe van. A Pókfociban az iskola a hetvenes évek társadalmi-politikai állapotait tükrözi, ahogy azt Rózsa is megerősítette egy interjúban: „Mai szakközépiskolai környezetben játszódik, de a problémák, amelyeket érint – szándékunk és hitünk szerint – nemcsak ott érvényesek, hanem általános társadalmi gondok, hiszen bizonyos jellemek, karakterek más környezetben is hasonlóan viselkednek.”

A Bródy János rockzenéjére komponált főcím pergő képei, a Gyerekbetegségek csínytevéseit idéző nyitójelenet, valamint Ragályi Elemér dinamikus kameramunkája is azt sejtetik, hogy Rózsa műve vidám hangulatú ifjúsági film, ám valójában fajsúlyos állapotjelentés a hetvenes évek Magyarországáról. Az alakításáért a locarnói filmfesztivál és a magyar filmkritikusok legjobb színésznek járó díját elnyerő Madaras József igazgatója a korszak szatíráiban (Sára Sándor: Holnap lesz fácán, 1975; Zsombolyai János: Kihajolni veszélyes, 1978) megjelenő tipikus paternalista hatalmi figura: a rendre és a saját jóakaratára hivatkozva korlátozza a neki kiszolgáltatott egyének (a diákok és a tantestület tagjainak) szabadságát. Mindenkinek megengedi, hogy a dolgozatok sorsáról, illetve az állítólagosan pofon vágott diák ügyében szavazzon, azonban elvárja kollégáitól, hogy az iskola (vagy inkább főnökük) érdekeit szem előtt tartva döntsenek. Nem mond nemet, nem fenyít meg senkit, aki azonban csak tartózkodik (mint a pedagógus-házaspár, Éva és Pál), az gáncsoskodásokra és kifinomult megalázásokra számíthat. Így jártak azok is, akik a Kádár-korszakban nem voltak hajlandók elfogadni az életszínvonal-alkut, és nem működtek együtt a hatalommal.

Pókfoci emellett megidézi koncepciós pereket, illetve a puha diktatúrában is jellemző kifinomult lejáratási módszereket. Az igazgató és csatlósai a „nyomozás” során egy olyan diákot szerveznek be, aki azt állítja, szemtanúja volt a pofonnak, amelynek elcsattanásakor az iskola legjobb tanára, a cselekmény ideje alatt végig egy tanulmányi versenyen résztvevő Solymosi is a helyszínen volt, így távollétében kiáltják ki felelősnek. Emiatt Solymosi bűnbakká válik a szakközépiskola tantestületében. A valójában meg nem történt esetet a pókfocit kitaláló leleményes tornatanár még „rekonstruálja” is.

Annak ellenére, hogy az igazgató az ötletgazda, a tornatanár pedig a végrehajtó, a Pókfoci szerint az ilyen ügyekben a paternalista elnyomó hatalommal kompromisszumot kötő értelmiségiek is felelősek. Csak Éva szembesíti férjét azzal, hogy évekkel korábban még harciasan felszólalt volna egy ártatlan és kiváló tanár lejáratása ellen, és egy gyenge „tartózkodás” után nem hódol be az igazgatónak. Pál a hetvenes évek tipikus, passzív és kisszerű karaktere. Miután az igazgató megszégyeníti a tantestület előtt, elrohan, és betörik egy ablak. Kollégái rémülten rohannak utána, mert azt hiszik, öngyilkos lett. Ám a tanár nevetve előugrik, jelezve, hogy csak tréfált. Ez az utolsó jelenet tükrözi a hetvenes évek általános közérzetét: bár felismerhetők a problémák, lehetetlen a produktív lázadás, mert a rendszer ellenáll a tényleges reformoknak, elutasítja az alternatívákat.

Irodalom

Zsugán István, Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Budapest, 1994, Osiris – Századvég, 353–356.