súgó szűrés
keresés

A tanú

Rendező
Bacsó Péter
Bemutató
1979.06.07.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 43 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

A kádári kultúrpolitika ösztönözte a hatvanas évek magyar újhullámának alkotóit, hogy készítsenek társadalomtudatos, politikailag érzékeny „cselekvő” vagy „kérdező” filmeket (Herskó János 1963-as Párbeszédje címe miatt is a korszak emblematikus történelmi drámája), többek közt azért, hogy Magyarországot a Nyugat szabad országnak láthassa. Jóllehet már a klasszikus Kádár-korszak elején azzal szembesültek a filmrendezők, hogy az alkotók és a hatalom párbeszéde nem működőképes, mivel Kósa Ferenc 1965-ben elkészült, az 1956-os eseményeket „forradalomnak” nevező Tízezer napja két évig dobozban maradt. Az 1969-es év pedig a brezsnyevi konzervatív fordulat és a cselekvő filmek kudarcának éve a Varsói Szerződés tagállamai (köztük Magyarország) prágai inváziója és Bacsó Péter (1928–2009) A tanú című filmjének betiltása miatt.

Bacsó szerint A tanú azért maradt 10 évig dobozban, mert „az akkori buta hatalmasok ugyanúgy néztek ki, mint egy évtizeddel korábban”. Aczél György, a Kádár-rendszer vezető kultúrpolitikusa már a forgatókönyv elolvasása után figyelmeztette a rendezőt, hogy A tanú legfeljebb „kísérleti film” lehet, és a film forgatása is többször kis híján meghiúsult, sőt át kellett írni bizonyos jeleneteket. Az átírást felügyelő Rényi Péter, a Filmművészeti Tanács elnökének kritikája az volt, hogy a film túlságosan egyoldalúan bírálja a kommunistákat, és A tanút gyártó 1. Játékfilmstúdió vezetője, Újhelyi Szilárd is hiába vélekedett pozitívan a forgatókönyvről, azt megvalósíthatatlannak tartotta. A tanúnak nem tett jót az sem, amikor az elkészült film egyik tesztvetítéséről felzaklatott állapotban távozott a Rákosi-rendszerben koholt vádak alapján kivégeztetett Rajk László özvegye. Így a hatalom húzta az időt további zárt körű vetítésekkel, majd Bacsó Péter megkapta a lesújtó telefonhívást, hogy a filmet nem lehet bemutatni. Jóllehet, 1979-es korlátozott bemutatójáig számos helyen (pártbizottságok, KISZ-táborok, minisztériumok, Közgazdasági Egyetem) vetítették, így Bacsó szatírája gyorsan kultikus „tiltott gyümölccsé” vált.

A tanú nemcsak politikai, de filmtörténeti szempontból is vízválasztó alkotás. Egyfelől Bacsó korábbi művével, a Nyár a hegyennel (1967) és Sára Sándor Feldobott kőjével (1969) együtt a hetvenes évek végén kibontakozó irányzat, a hatvanas évek általános történelmi folyamatot bemutató közelmúltfilmjeivel (Párbeszéd; Fábri Zoltán: Húsz óra, 1965; Tízezer nap) ellentétben kifejezetten a Rákosi-diktatúrát elemző ötvenesévek-filmek (Kovács András: A ménesgazda, 1978; Gábor Pál: Angi Vera, 1979) előfutára. Másfelől A tanú nem realista dráma, mert a hetvenes években éppen a film hatására elterjedő szatirikus stilizációval figurázza ki az államszocializmus Janus-arcú hatalmasságait.

„Dolgozott bennem bizonyos bűntudat és szégyen is, hogy egy ideig bedőltem az egész kitalációnak, sőt az ügy harcos kollaboránsa voltam. Úgy éreztem, valamit jóvá kell tennem” – nyilatkozta Bacsó Péter egy Gervai Andrásnak adott interjúban. Ebben a rendező azt is bevallotta, hogy A tanú antihőse, Pelikán József tulajdonképpen az ő alteregója. Bacsó a háború után lelkes tagja volt a „fényes szelek”-nemzedéknek, a NÉKOSZ-mozgalomban aktív szerepet vállalt, és hitt a szocializmus ügyében. Ám miután megismerte a Rákosi-rendszer igazi arcát, meghasonlott, szembefordult egykori önmagával. Igaz, Bacsó Péterhez képest kevésbé öntudatos Pelikán elvtárs, A tanú naiv gátőre, aki a sorozatos megaláztatások és a kemény diktatúra ellentmondásos intézkedései után sem érti meg, csupán sejti, hogy amiben hisz, az konfliktusban áll azzal, amit tennie kellene, és a film végi koncepciós perben tanúsított ellenállása is önkéntelen és ösztönös.

Őze Lajos Virág elvtársa, Fábri Zoltán Dániel elvtársa és Both Béla Bástya elvtársa a rendszer egy-egy arcát, rétegét képviselik. Dániel a Rajk László- vagy Nagy Imre-féle hithű kommunista politikusok megtestesítője, aki próbálja magát tartani a marxizmus és leninizmus eredeti téziseihez. Bástya elvtárs az a vezető, akit csak a hatalom érdekel, a kiüresedett ideológiát pedig egyéni érdekeihez (például hogy úszhasson reggelente a kiürített uszodában) használja fel. Virág viszont a hűvös racionalista, aki ugyan tisztában van az általa fenntartott diktatúra működésmódjával, mégis tovább építkezik az utópia megvalósítása érdekében, így a naiv Pelikán bevonásával próbál egyensúlyozni a megvalósítható és a megvalósíthatatlan között. A komikus szituációk, amelyek miatt A tanú a szélesebb közönség számára máig fogyasztható, ezekből az ideológiai ellentmondásokból fakadnak. Ezek az ellentmondások pedig részben a Kádár-rendszerben is megmaradtak, mert bár a hithű „Dániel elvtársak” és a személyi kultuszt építő „Bástya elvtársak” eltűntek a hatalomból, az ideológiai koherencia látszatát fenntartó „Virág elvtársak” viszont nem tűntek el, csak átalakultak: kifinomultabbakká váltak. A puha diktatúra ideológiai inkoherenciájára vagy ideológianélküliségére magának A tanúnak a betiltása is utal, hiszen a rezsim elhatárolódott Rákosi Mátyás diktatúrájától, amelyet Bacsó szatírája kifiguráz, és a film lezárása éppen azt sugallja, hogy Kádár János alatt boldogabb, szabadabb élet vár Pelikán elvtársra és a társadalom többi tagjára is. Ám A tanú hiába legitimálja a Kádár-rendszert – amelynek megreformálhatóságában Bacsó Péter a hetvenes évek végéig hitt –, annak jóvoltából tíz évig dobozban maradt. Így ironikus módon maga a hatalom azonosította a puha diktatúrát a kemény diktatúrával.

Irodalom

Bikácsy Gergely, A tanú (1969), http://archiv.magyar.film.hu/filmtortenet/filmelemzesek/a-tanu-1969-filmtortenet-filmelemzes.html (Utolsó letöltés: 2019. 02. 20.)

Gervai András, A tanúk. Film-történelem, Budapest, 2004, Saxum, 93–110.

Veress József, Bacsó Péter-portré, http://archiv.magyar.film.hu/filmtortenet/portrek/bacso-peter-portre-portre.html (Utolsó letöltés: 2019. 02. 11.)