Megáll az idő

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján – szórványos előzményeket követően – új tematikus irányzat indult el, az ötvenes évekről szóló filmeké. A ménesgazdával (Kovács András, 1978) és az Angi Verával (Gábor Pál, 1979) kezdődő sorozat zárt, múlt idejű korszakként tekintett a Rákosi-érára, összetett karaktereket vonultatott fel, a diktatúra légkörét ábrázolta. A Kádár-rezsim – némi halogatás után, hiszen A tanút (Bacsó Péter, 1969/1979) még betiltották, s éppen ekkortájt mutatták be – abból a megfontolásból engedélyezte ezeket a filmeket, hogy minél inkább elhatárolódjon a szocializmus ügyét tévútra terelő, ezzel részben az ’56-os „ellenforradalomhoz” vezető politikától, s önmagát mint attól különböző, annak hibáit kijavító rendszert állítsa be. S valóban, a véres leszámolás után Kádár pacifikálta rendszerét, az ötvenes évek terrorja nem tért vissza, sőt, 1963-tól sikeres konszolidációs folyamat indult el, amely az 1968 elején bevezetett új gazdasági reformmal jutott csúcspontra. Csakhogy a prágai tavasz katonai leverése következtében a reformokat visszavonták, s elkezdődött a hosszúra nyúló pangás időszaka. A hatvanas évek reformreményei tehát hiú ábrándnak bizonyultak, hiszen a rendszer lényegében azonos volt az ’56 előtti időszakéval: egypárti, totalitárius diktatúra. Gothár Péter Megáll az idő című filmje a hatvanas évek reményéről és a remények szertefoszlásáról szól. Nem ötvenesévek-film tehát, hanem „hatvanasévek-film”, s ezáltal saját korának, a „pangó” hetvenes–nyolcvanas éveknek a politikai-társadalmi eredetvidékéhez kalauzol: mi és hogyan vezetett el idáig.

A film egyszerre mutatja be a hatvanas évek legendáját, táplálja az iránta érzett – és azóta sem fogyatkozó – nosztalgiát, ugyanakkor kíméletlenül szembesít azzal a szellemi-politikai légkörrel, amelyben a vágyak, hitek, várakozások darabokra törtek. Mitizálás és kritika olvad össze, s ez a film karakteréből, egyszerre műfaji és szerzői jellegéből következik, miszerint előbbi táplálja a mítoszállítást, utóbbi annak kritikáját. A Megáll az idő több műfajba is besorolható. Történelmi film, hiszen az események 1963-ban játszódnak, a keretjáték pedig 1956. november 5-én és 1967 szilveszter éjjelén. Középiskolásokról szól, tehát ifjúsági film. Nevelődési történetként a főhős, Köves Dini érzelmi-szellemi útkeresését követjük nyomon. S végül zenés film, mivel bőségesen idézi a korszak slágereit a szentimentális daloktól a rock and rollig. A kritikai hang a nevelődési történetbe íródik bele, míg a műfajok a mitizálást erősítik.

A Köves család feje, egy drámai döntés következtében, ’56-ban elhagyja az országot. Szabó Istvánék háborúban árván maradt nemzedéke után Gothár a tíz évvel fia­talabb generáció apátlanságát exponálja ezzel a nyitójelenettel. A már kamasz Dini ’63-ban követhető mintát keres magának, ám ilyet nem talál. Börtönből szabadult pót­apja a konszolidáció jelmondatával győzködi („Ne ugrálj, ne feltűnősködj!”). Régi osztályfőnöke humánus, ám korszerűtlen elveket vall, új osztályfőnökének viszont liberális, progresszív magatartása hiteltelen. Bátyja az orvosi egyetemre akar bejutni, a karrierje érdekli, anyjuk ezt próbálja egyengetni mindkettőjük számára. Az egyetlen vonzó minta a gimnázium fenegyereke, Pierre – ő azonban legenda, mitikus figura, aki eltűnik a történetből és Dini életéből: disszidál, s a filmvégi epilógusban egyedül róla nem hallunk semmit. A töb­biekről viszont annál többet, s Gothár ezzel teszi fel az i-re a pontot sajátos „le-nevelődési” történetében, a hatvanas évek mítoszának lebontásában. Rajnák, a kopasz, félelmetes igazgatóhelyettes a „jó fej” osztályfőnökkel jött össze; a báty őrült tudós; a karácsonyra Nyugatról hazalátogató Apa egykori barátjával és harcostársával, aki időközben felesége élettársa lett, édeshármasban ünnepel; a sorkatonai szolgálatát töltő Dini pedig a szilveszteri eltávon részegen vizel a pesti utcán, amikor a szemközti járdán meglátja kamaszkori szerelmét, Szukics Magdát férje oldalán, babakocsit tolva…

A számos hazai és nemzetközi díjjal kitüntetett, kultikus státusba emelkedett film megalkotásában Gothárnak kitűnő munkatársai voltak. A forgatókönyvet Bereményi Gézával írta. A történetnek nemcsak a drámai íve hibátlan, hanem részleteiben is rendkívül gazdag, tele van szállóigévé vált mondatokkal, amelyek magát a filmet tették legendássá. A börtönből szabadult Bodortól kérdezi például Diniék anyja: „Bent mi volt?” „Miért, kint mi volt?” – válaszol kérdéssel a férfi. Az anya látogatásakor az osztályfőnöknél, hogy valami protekciót szerezzen fiainak, a maga abszurditásában árnyalt helyzetképet nyújt az őszintétlenség, kimondatlanság, gyanakvás társadalmáról: „Te azt hiszed, hogy nem tudom, hogy Te tudod, hogy tudom. Tudjuk.” S még hosszasan lehetne sorolni a kitűnő részleteket a Coca Cola-mámortól a Jailhouse Rockra elkövetett iskolai lázadásig, továbbá a mindezeket megelevenítő nagyszerű színészi gárdáig. Koltai Lajos operatőr pedig a képi világot stilizálja legendássá: a gimnázium fényeit a szálló krétapor teszi opálossá, a világításban nagy szerepet kap az akkortájt elterjedő neon. Ám ennek kevés köze van a valósághoz. Csakúgy, mint a legendának a hatvanas évekhez. Az a konszolidált elnyomás évtizede volt; azoké a kompromisszumoké, amelyek súlyos társadalmi következményekkel jártak a Megáll az idő keletkezésének időszakára. Csakhogy ez volt az alkotók nemzedékének ifjúkora, rockzenével, bulikkal, szerelmekkel. Ezt sem lehet elperelni az évtizedtől, ám becsapni sem érdemes magunkat. Gothár Péter kivételes műfaji és stiláris egységet mutató filmben ábrázolja e súlyos paradoxont.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala