súgó szűrés
keresés

A sípoló macskakő

Rendező
Gazdag Gyula
Bemutató
1972.02.10.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 29 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Gazdag Gyula jelentős figyelmet és kritikai elismerést kiváltó két dokumentumfilmen már túl van, amikor huszonnégy évesen elkészíti első játékfilmjét. A sípoló macskakőben a szituatív dokumentumfilmek, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969) és A válogatás (1970) ironikus hangvételét folytatja, és csakúgy, mint a Balázs Béla Stúdióban készült alkotásaiban, itt is hétköznapi helyzeteken keresztül, groteszk stílusban mutatja be a szocializmus működésképtelenségét.

A fővárosból vidékre, mezőgazdasági nyári munkára érkeznek középiskolás diákok. Hamarosan kiderül, hogy a kukoricát még nem lehet címerezni, ezért nincsen munka. A tábor vezetősége azonban ezt nem közli a diákokkal, mivel a fejetlenséget nem merik nyíltan vállalni. Inkább különböző „nevelő célzatú” programokkal próbálják kitölteni az időt, ám a sátorrend verseny, a kirándulás a pár régi kőből álló várromhoz, a futóverseny, amelyet lóhátról vezényel a táborvezető, a falu kulturális programja cseppet sem köti le a kamaszok figyelmét. Már az építőtábor első napján kinevetik a katonás rendet elváró táborparancsnok üres szólamait, és az őszinte párbeszéd hiányában a bizalmatlanság a felnőttek és a diákok között egyre nő. A fiatalok hamar megértik, hogy a felesleges tevékenységekkel vezetőik csak elfedik az igazságot, és az amúgy sem feszes fegyelem egyre jobban megbomlik. Az unatkozó fiúk elszöknek, mások a közeli lánytábort látogatják, és néhányan csak azért is munkát vállalnak. Három srác elmegy kapálni egy helybéli parasztember földjére, s mivel elhagyták a tábort, és maszek munkát végeztek, büntetést kapnak: fegyelmivel hazaküldik őket. Így jár, aki dolgozik az építőtáborban.

Gazdag Gyula (és a forgatókönyv írásában közreműködő Györffy Miklós irodalomtörténész) filmjében többről van szó, mint egy nyári építőtábor tétlenségre ítélt kamaszai és autokrata vezetőjük magatartásvizsgálatáról. A zárt világ az egész országot modellálja, a film a hivatalosan „létező szocializmusnak” nevezett álszent, értelmetlenül működő, ám önmagát mégis fenntartó rendszerről mond szarkasztikus hangvételű kritikát. Iróniája nem kíméli sem a felnőtteket, sem a velük még szembenálló, ám már a beletörődés jegyeit mutató fiatalokat.

Felnőttek és kamaszok: két különálló világ. Előbbiek meg sem akarják érteni a fia­talokat, folytonosan, de elhibázott módszerekkel nevelnek, fegyelmeznek; ha kell, fenyegetéssel tartják fenn a rendet. A legellenszenvesebb figura, a tábor álszent vezetője nem tartja be az általa felállított szabályokat, és álnok módon elolvassa a fiúk leveleit. A generációk közötti megértés teljes hiányát hivatott mutatni a pofon jelenete. A vasútállomáson gyülekező diákok közül egyiküknek, aki egy olajoskályhán ülve, mondókát skandálva szórakoztatja a többieket, váratlanul lekever egy nyaklevest egy járókelő, mert nem tetszik neki a viselkedése. S a fiatal kísérő tanár – az egyetlen felnőtt, aki őszintén próbál közeledni hozzájuk – tehetetlenül tűri tanítványa megalázását.

A kamaszok, amennyire ez a korosztályra jellemző, kicsit pimaszok, grimaszolnak, ha nem tetszik nekik a reggeli torna, de többségük belesimul a kényszerű helyzetbe. A vezetők hazudnak, amit a vezetettek tudomásul vesznek. Foglalkoztatja őket saját helyzetük, megvitatják, hogyan kellene a tábor vezetésével véleményüket közölni, végül mégsem teszik. Látják feletteseik bornírtságát, de tisztában vannak a rendszer csapdáival is. Nem hiányzik a balhé, mert nem vesznek fel az egyetemre, fogalmazza meg egyikük passzivitásának okát.

Az ellenállás hiányára utal a címben szereplő „macskakő”. A tábor kulturális programjának vendégeként érkezik egy párizsi egyetemista, aki a ’68-as diáklázadások résztvevője volt. Tanácsokkal látja el a kamaszokat a tiltakozási lehetőségekről, buzdítását azonban elutasítják, mondván, ő nem érti, hogyan működik ez az ország; igaz, ők sem tudják, hogyan fejezzék ki ellenállásukat. A francia srác autójából előkerül egy sípoló gumi-macskakő, a diáklázadások emlékének konzumterméke, ami az építőtábor fiataljainak kezében a ’68-as szellemiség hiányának, a beletörődés közérzetének szimbólumává válik.

A humoros epizódokat lazán összefűző filmben nincsenek nagy fordulatok és drámai csúcspontok. Az életképek gyakran emlékeztetnek szituatív dokumentumfilmes módszerrel készült felvételekre. Andor Tamás operatőr a megfigyelő pozíciójából veszi a kamaszokat, „meglesi” a sátrak körül munkát mímelő suta mozgásukat, a közelképek elidőznek az arcokon. A jellegzetes tinédzser külső és magatartás természetesnek hat, ezért a néző szimpátiáját elnyerik a felnőttek modoros viselkedésével és üres szólamaival szemben. A jelenetek dokumentarista hangvételét erősíti, hogy valamennyi szereplő civil (a kamaszok között láthatunk két későbbi filmrendezőt, Xantus Jánost és Monory M. Andrást).

Gazdag Gyula rendszert gúnyoló rendezéseit nem kedvelte a hatalom, több filmjét betiltották (A válogatás, 1970/1982; A határozat, Ember Judittal, 1972/1984; Bástyasétány hetvennégy, 1974/1984; A bankett, 1979/1982). A sípoló macskakővel is meg­gyűlt a cenzorok baja. A bemutatónak már megvolt az időpontja, amikor a rendezőtől számos jelenet kivágását követelték, amit ő megtagadott. Végül pár hónappal később a film moziba kerülhetett, igaz, külföldi forgalmazását 1979-ig megakadályozták.

Irodalom

Fazekas Eszter: Akinek kilenc filmje volt betiltva. Beszélgetés Gazdag Gyulával. www.filmkultura.hu

Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében. Bp., 2002, Osiris.