Bástyasétány hetvennégy

A hatvanas–hetvenes évek fordulójának konzervatív politikai fordulatára a magyar filmrendezők többek között szatirikus parabolákkal reagáltak (Kardos Ferenc: Egy őrült éjszaka, 1970; Sára Sándor: Holnap lesz fácán, 1975). Ilyen Gazdag Gyula (1947) A sípoló macskakő (1972) című első és Bástyasétány hetvennégy című második, tíz évre betiltott nagyjátékfilmje. A cenzorok hivatalos indoklása szerint utóbbi „rendkívül torz képet ad a szocialista társadalomról, zavaros, ideológiailag kifejezetten hibás alkotás”. Rétegzettsége, erősen önreflexív jellege és szatirikus stilizációja miatt nehéz „fogást találni” rajta, viszont minden jelenetéből kiérződik az, amit a Filmfőigazgatóságnál is megértettek, hogy az ötvenes évek operett(film)kliséin keresztül a szocialista rendszert és társadalmat gúnyolja ki. Gazdag olyan klasszikus, közismert műveket idéz meg zeneszámok formájában, mint az 1957-ben bemutatott operett, a Bástyasétány 77 vagy a Rákosi-korszak termelési filmvígjátéka, az Állami Áruház (Gertler Viktor, 1953), sőt még a híres operettprimadonna, Honthy Hanna is feltűnik egy epizódszerepben.

A Bástyasétány hetvennégy a holly­woodi show-musicalekhez (Mark Sandrich: Frakkban és klakkban [Top Hat, 1935]; George Cukor: Csillag születik [A Star Is Born, 1954]) hasonlóan egy előadás létrejöttéről és ezzel szoros összefüggésben szerelmi kapcsolatok kialakulásáról szól. A cselekmény mozgatórugói az operettszerzők, Dezső (Iglódi István) és Rezső (utóbbit a híres cseh rendező, Evald Schorm [A pap vége – Faráruv konec, 1969] alakítja), akik új darabjukat fiatal munkások egy romos épületért folytatott küzdelméről, illetve egymásra találásáról készítenék el. Ahogy egyre inkább összeáll a „nagy mű”, a szereplők úgy kelnek önálló életre, a fikció és a valóság határai elmosódnak.

A Bástyasétány hetvennégy látszólag szinte semmilyen direkt társadalmi-politikai utalást nem tartalmaz. A korszak, a cselekmény ideje meghatározhatatlan, mivel feltűnnek 19. századi bútorok és közlekedési eszközök, egy férfi egy 1930-as évekbeli újságot olvas, Őze Lajos hivatalnoka pedig kafkai figura. Csak a romos épületért küzdő fiatal munkások és az operettszámok idézik az ötvenes–hatvanas éveket. Ám a filmbeli szerzők utasítására ők is egyre inkább átlényegülnek „kortalan” operetthősökké. Mint arra a Bástyasétány hetvennégyet elemző Koltai Tamás és Hirsch Tibor is rámutatnak, Gazdag Gyula műve a parodisztikus túlzásokon, a direkt hamisan és modorosan előadott dalokon túl kifinomult képi szimbolikával gúnyolja ki az épülő szocia­lizmust. Az egyértelműen diktátorként viselkedő szerzők szó szerint futószalagon „rendelik meg” a munkából kiszakított civil szereplőket, amelyről a „szocialista fogyasztói társadalom” uniformizációja juthatott volna a korabeli nézők eszébe. Beszédes, az ötvenes évek személyi kultuszát idéző szimbólum a hatalmas Ámor-szobor is. Az egyik legerősebb kép, illetve képsor a film végi nagyelőadás része: az egymással kibékült fiatalok csupa rózsaszín ruhába öltözve énekelnek győzelmükről és boldogságukról, a háttérben viszont a düledező épület látható, amelyért harcoltak, és amely innentől kezdve az otthonuk. A film végén a rózsaszín el is uralkodik a képen, a manipulált operettszereplők és az elnyert épület eltűnnek, mintegy feloldódnak a rózsaszínben. A diktatúra célja is ez volt, eltüntetni vagy elfedtetni a valós problémákat, kilúgozni a többi színt a valóságból, hogy az „alattvalók” rózsaszínben lássák a szocialista rendszert.

„Nem is tudod drágám, hogy itt minden érted van / Mire felnősz, élhetsz boldogan” – énekli Honthy Hanna az altatódalt, amellyel később kontrasztba kerül az Őze Lajos partnerét megformáló Temessy Hédi karakterének dala: „Minden azték tudja, hogy választék nincs más.” A Bástyasétány hetvennégy témája nem véletlenül a társasházért folytatott küzdelem, hiszen a Kádár-korszak egyik égető problémája a lakáskérdés volt. Ugyan a korszakban valóban sok lakás épült, ám a rendszer így sem volt képes kielégíteni a társadalom igényeit, rengetegen évekig várakoztak, és amikor megkapták az áhított „otthont”, azzal szembesültek, hogy szűk, klausztrofób, kényelmetlen, ráadásul ugyanolyan, mint az összes többi, „választék nincs más”. Gazdag Gyula művében hangsúlyos, hogy a hősök egyrészt azért kerülnek konfliktusba egymással, mert az operettszerző „diktátorok” ezt akarják, másrészt mert az Őze Lajos által alakított hivatalnok késlekedik rendezni a tulajdonviszonyokat, azaz tisztázatlan, ki élhet az élhetetlen épületben. Az önreflexív cselekményen keresztül lelepleződik a „gondoskodó elnyomás”, a paternalizmus mechanizmusa: a fiktív világot teremtő szerzők úgy uralkodnak teremtményeik felett, hogy felmutatják előttük a boldogság lehetőségét (az épület ezt szimbolizálja), ám azt csak akkor érhetik el, ha megküzdenek érte, illetve az alkotók szabályai szerint játszanak. „Mi adtunk maguknak lehetőséget arra, hogy boldogok legyenek. Ugyanígy el is vehetjük ezt a lehetőséget” – pirít rá Dezső úr a velük ellenkező szereplőkre, ez a két mondat pedig tulajdonképpen a Kádár-rendszer mottója is volt, amelyben mindenki annyiban élvezhette a „szocialista színvonalú” jólétet és a részleges szabadságot, amennyiben „velünk” és nem „ellenünk” volt. Egyébként a nyolcvanas évek kultúrpolitikai káoszának, a pártban uralkodó bizonytalanságnak a szimptómája, hogy majdnem ugyanakkor tiltották be Jeles András hasonló témájú és hangvételű Álombrigádját (1983/1989), amikor a Bástyasétány hetvennégy kikerült a dobozból (1984).

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala