A bankett

A nyolcvanas évek történelmi dokumentumfilmjei (Ember Judit: Pócspetri, 1983/1989; Sára Sándor: Pergőtűz, 1983; Böszörményi Géza – Gyarmathy Lívia: Recsk 1950–1953, 1988) közé sorolható Gazdag Gyula a „Vésztői Köztársaság” történetét sajátos módszerrel feldolgozó A bankettje, amely egyúttal a magyar kollektív emlékezet jellegzetességeit is láthatóvá teszi.

Az 1945 februárjáig létező vésztői rendszer valójában nem volt önálló köztársaság, ennek ellenkezőjét a Kisgazdapárt lapja, a Kis Újság ironikus hangvételű cikke terjesztette el. 1944 októberének elején érkeztek meg a szovjet csapatok a vidéki városba, de már érkezésük előtt elmenekültek a régi rendszer képviselői, és javarészt – a filmben megszólaló nyugdíjazott pártbizottsági munkatárs szavaival – a „nyakig szegények” maradtak. A beszámolók szerint szovjet parancsra indult meg az új rend megszervezése, amelynek a helyi kommunista pártszervezet elnöke, Rábai Imre állt az élére, aki már az 1919-es Tanácsköztársaság alatt is politikai szerepet vállalt édesapjával és öccsével, Kálmánnal együtt. Rábai egy sor olyan radikális intézkedést hozott a felülről, az ideiglenes kormánytól érkező utasítások ellenében, amelyeket a kommunisták 1945 után szorgalmaztak. Megkezdte a föld­osztást, megszervezte a helyi rendőrséget, amely a városhatárt is őrizte, a szegényeknek szétosztotta a vészkorszakban elkobzott zsidó vagyontárgyakat, meggátolta a többi politikai párt szerveződését, és kommunista egyeduralmat igyekezett kiépíteni. Makacssága és „elhajlásai” miatt letartóztatták, majd nem sokkal azután, hogy szabadlábra helyezték, visszavonult a politizálástól.

Gazdag műve eredetileg a Magyar Televízió számára készült, ám a rendező sok más, betiltott filmjéhez (A válogatás, 1970/1989; A határozat, 1972/1984, Bástyasétány hetvennégy, 1974/1984) hasonlóan ennek a bemutatását is visszatartották, így végül az Objektív Stúdió vette át, és a pécsi filmszemlén debütált 1982-ben. A bankett a nyolcvanas évek interjúkból felépülő történelmi dokumentumfilmjeiétől eltérő módon készült. „Szemlélői vagyunk a valóságnak, nem avatkozunk be a kamerával. Jelen vagyunk, kivárjuk a történetek drámai fordulópontjait, és ezeket vesszük fel” – jellemezte Gazda Gyula a munkamódszerét. A film készítői 1979. október 24-én este 6 órára szerveztek az érintetteknek egy vacsorát Vésztő Gólyafészek nevű éttermébe. Gazdag és operatőre, Zádori Ferenc nem avatkoztak be a kialakuló beszélgetésekbe, majd heves vitákba, hanem direct cinema stílusban, külső szemlélőkként rögzítették azokat. A felvevőgép jelenléte persze nyilvánvalóan befolyásolta a jelenlevőket, akik eleinte fegyelmezettek, visszafogottak, sugdosnak egymásnak, ám ahogy egyre kényesebb, ellentmondásosabb témákra terelődik a beszélgetés, úgy törnek fel ösztönösen mindenkiből az érzelmek, így a megfigyelői módszer összességében sikeresnek bizonyul.

Jan Assmann vallástörténész szerint a 80 évnél korábban történt eseményekről az élő, közvetlen szemtanúk különböző, erősen szubjektív, egymással versengő beszámolói miatt még nem alakulhat ki egységes kulturális konszenzus. A bankett többek között ennek a kommunikatív emlékezetnek a magyar jellegzetességeit mutatja be. Kétszeresen is modellértékű a film: egyrészt a vésztői proletárdiktatúra története kicsiben modellezi mindazt, ami 1945 és 1948 között Magyarországon zajlott (földosztás, karhatalom kiépítése, egypártrendszer, a szovjetek beleszólása a belpolitikába), másrészt Gazdag Gyula műve leleplezi a Kádár-rendszerben élők viszonyát a közelmúlthoz. A rendező többször megmutatja totálban az asztalt, amelynél sok az üres hely. Valaki meg is jegyzi a vendégek közül, hogy arra számított, többen eljönnek a vacsorára. Nem tudni biztosan, kik és miért nem jelentek meg a találkozón, ám tekintettel az est folyamán kialakult heves vitákra, arra lehet következtetni, hogy egyesek féltek szembesülni a múlttal, vagy nem akarták vállalni arcukat a kamera előtt. Mások – mint Rábai Kálmán vagy az akkori Békés megyei párttitkár, Szobek András – viszont éppen azért jelentek meg, hogy tudatosan befolyásolják Rábai Imre és a Vésztői Köztársaság reprezentációját: Rábai öccse bevallottan a bátyját, Szobek érezhetően inkább önmaga szerepét akarta tisztázni. Utóbbi igyekszik áldozatnak beállítani magát, akit annak idején fegyveres őr állított meg Vésztő határán, amikor beszélni akart a település „kiskirályával”, ám láthatóan gyötri valamiféle bűntudat is, mert vitáik után, a vacsora alatt négyszemközt, halkan magyarázkodik Rábai Kálmánnak. Az egyik idős férfi pedig, aki mintegy békíteni
akarja a szemben álló feleket, azt hangoztatja, hogy „távol vagyunk mi már 1945-től és 1956-tól is”, a múlt eseményeit „nem kell vizsgálni és boncolgatni”. A vésztőiek története szimptómája a puha diktatúra emlékezetpolitikájának. A kamera előtt bontakozik ki, hogy ezek az emberek valami miatt tartanak az igazság őszinte kimondásától: a felejtésre buzdítanak, mentegetőznek (mint Szobek, aki a kommunisták jó hírnevére hivatkozva nem záratta ki a hevesen bírált Rábai Imrét a pártból), bonyolult magyarázatokat gyártanak, hogy ne kelljen egyértelműen fogalmazni (a nyugdíjazott pártbizottsági munkatárs szerint Rábai akkor helyesen cselekedett, még ha ma már nem tarthatjuk is helyesnek intézkedéseit). A felszólaló egykori rendőr szerint pedig elévülhetetlen érdemei miatt nem szabad elítélni Rábait, akármilyen bűnei voltak is.