Látta-e már Budapestet télen?

Amennyire gazdag a magyar filmtörténetben a játék- és dokumentumfilmek állománya, annyira hézagos a kísérleti vagy avantgárd műveké. A húszas évektől az ötvenesek végéig tartó időszakban különösen ritkák a kísérleti darabok. A piaci törvények dominanciája és a műfajiság uralma a harmincas–negyvenes években, a szűkre szabott alkotói mozgástér és a szocialista realista irányelvek terrorja a negyvenes–ötvenes évek fordulóján palackba zárja a pionír szellemet.

A magyar film az egyetemes filmtörténet egyik leginkább kísérletező szakasza, a húszas évek avantgárdja alatt mély válságát éli. Igaz, a korszak újító törekvéseinek hatása nem múlik el nyomtalanul nálunk sem – mindez jól látszik a történet szubjektivizálásán (Balogh Béla: A megfagyott gyermek, 1921), a képek expresszionizmusán (Bolváry Géza: Egy fiúnak a fele, 1924), a moderáltan alkalmazott gyorsmontázson (Balogh Béla: A Pál utcai fiúk, 1924) –, egészében mégis alig-alig érzékelhető. A „kísérletiség” iránti fogadókészség a harmincas–negyvenes években tovább gyengül, az ortodox forma, a sterilebb stílusfogások uralják a filmeket. Nemcsak a kísérleti film (László Sándor: Magyar Triangulum, 1937), de kísérletező szemlélet is ritkaságszámba megy (Manninger János: Kétszer kettő, 1946). A filmhez a kritikaírás felől érkező Dáloky János tizenhárom perces rendezése, a Látta-e már Budapestet télen? a kivételek közé tartozik.

Az elsősorban híradó- és oktatófilmeket gyártó Magyar Film Irodánál úgynevezett „kultúrfilmnek” készült (a kifejezést a mozifilmek előtt vetített ismeretterjesztő anyagokra, riportokra használták) Látta-e már Budapestet télen? bő évtizedes késéssel ugyan, de izgalmasan reflektál a húszas évek nemzetközi filmavantgárdjának egyik trendjét adó „városfilmekre” (például: Alberto Cavalcanti: Csak néhány óra [Rien que les heures, 1926]; Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája [Berlin – Die Sinfonie der Großstadt, 1927]; Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel [Cselovek sz kinoapparatom, 1929]; Joris Ivens: Eső [Regen, 1929]). A városfilmek alkotói osztják az avantgárd irányzatok vizuális ritmus megteremtése iránti elkötelezettségét, hisznek a montázs teremtő erejében és bíznak a trükkök varázsában is, de nem „mesterséges” képekkel (például absztrakt formákkal), hanem dokumentumfelvételekkel építkeznek, továbbá a narratív megoldásokat sem tagadják meg maradéktalanul. A rendezők az életidegen – mert mértani idomok sorozatából álló – absztrakt filmet töltik meg élettel úgy, hogy a végeredmény ne „szimpla” dokumentumfilm legyen: a hétköznapok poétikáját egyesítik az avantgárd szellemiségével.

Mint a Párizsban forgott Csak néhány óra vagy a Berlin, egy nagyváros szimfóniá­ja, a Látta-e már Budapestet télen? is egyetlen napról tudósít: a hajnal a nyitánya, és későéjszaka zárul. Zömmel dokumentumfelvételekből áll; cselekménye nincs, a képek közös nevezője, hogy mind a fővárost idézik meg. A film nar­rá­tor­szö­veg és dialógus nélkül készült, emberi hangot egyetlen ponton – a végén egy dal csendül fel – tartalmaz csupán. A cím Zerkovitz Béla századfordulón született nevezetes kupléját (Látta-e már Budapestet éjjel?) parafrazálja, a főcím pedig tréfás megjegyzéseket halmoz. A feliratok „fagyos rendezésről”, „jeges felvételekről”, „dermesztő zenéről” referálnak – nem véletlenül: a film a 20. század leghidegebb telén forgott, januárban az országos középhőmérséklet –10 fok volt. Miképp a szavakkal a főcímben, Dáloky úgy játszik ezután a montázzsal, a képkompozíciókkal, a kameratechnikával, továbbá bravúrosan hangolja össze a kísérőzenét – Vincze Ottó munkája – a képi tartalommal.

Az ágyból a földre lendülő női lábakról és ébresztőórákról készült többszörös expozíciók és grafikai-ritmikai montázs mutatja az ébredő Budapestet, dőlt kamerával készült felvételek a műszak kezdetét a gyárban. A gazdag reggelijét elköltő polgár képeire az utcán szalonnát sütő koldusé felelnek, a formás női lábikra szekondjára a fagyban topogó férficipőké válaszol. A neonreklámok gyorsmontázsa a virtigli absztrakt filmeket, a villamosok metrikus montázsa Ruttmann Berlin…-jét idézi, igen szép továbbá a szánkózó-síelő gyerekekről készült, az ellentétes mozgásirányok dinamikájára épülő snittek egymásutánja. A sokszor lomha és statikus korabeli magyar nagyjátékfilmekkel összehasonlítva kiváltképpen feltűnő a képépítkezés energikussága, a lendületes fogalmazásmód. A film végig intenzív „alakulásban” van: a kamera eleven, hovatovább virgonc, a képek főtémája pedig a mozgás.

Az európai kísérleti film mellett Dálokyt a „holly­woodi avantgárd” ihleti meg, legalábbis sokat merít a merész és máig hatóan mellbevágó, fenséges koreográfiákat megálmodó Busby Berkeley-től. A film utolsó három percének képsorai a Nagymező utcai Arizona bárban készültek (napjainkban a Thália színház és a Mai Manó Ház osztozik egykori területén): ez az európai hírű mulató világáról, hangulatáról fennmaradt egyetlen mozgókép-dokumentáció.

A Látta-e már Budapestet télen?, mint a kísérleti filmek általában, az örömfilmezés diadala, ma megnézve mégis keserű szájízt hagy maga után. Készítésének ideje az utolsó „békeév” Magyarország számára, legalábbis az utolsó olyan, amikor az ország még kívül van a világháborún. Dáloky János a főváros háborítatlan mindennapjainak világát, levegőjét, ízeit veszi filmre; nyilván nem tudja, de egy pusztulásra ítélt világot fotografál. Ezután egyre keményebb történelmi-politikai fagyok jönnek.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala