Egy fiúnak a fele

A fokozatosan felfelé ívelő magyar némafilmgyártás az első világháború éveire a világ vezető filmes műhelyei közé emelkedik. 1920 után azonban hanyatlásnak indult a hazai filmipar. Épp ekkor, a recesszió kezdetekor került a filmiparba Bolváry Géza, aki 1959-ig tartó karrierje során közel száz filmet – zömét német nyelvterületen – rendezett. Pályáját színészként kezdte, filmes alakításai közül csak egy maradt fenn, Balogh Béla A tizennegyedikjében (1920) a kínai miniszter, Yokuma báró szerepét játszotta. Bolváry hazai rendezői munkáiból sem maradt ránk sok. Vándory Gusztávnak, a korszak színész­óriásának hagyatékában található néhány töredék, így láthatjuk Bolváry első rendezései, A kétarcú asszony (1920) és a Tavaszi szerelem (1921) néhány képsorát, továbbá ismert két rövid töredék a Gyermekszív (1920) és a Lengyelvér (1921) című filmekből, amelyekben Bolváry színészként vállalt szerepet. Vándory értékes hagyatékának szalagjait 1964-ben Magyar Bálint a Képek a magyar némafilm történetéből (1964) című filmjében használta fel.

A húszas években végleg elerőtlenedő magyar filmipar kiveti Bolváryt magából, aki német nyelvterületen, Bécsben és Berlinben dolgozik. Itthon ekkoriban alig készülnek filmek, az évtized végére szinte teljesen leáll a gyártás. A magyar filmtörténet nagy vesztesége, hogy éppen abban az évtizedben került padlóra a korábban virágzó ipar, amely a nemzetközi színtéren a filmnyelvvel folytatott kísérletezésről volt nevezetes. A magyar film kimaradt ebből a korszakból, aminek aztán sokáig viselte terhét: mások mellett ezzel is magyarázható az a tény, hogy a harmincas–negyvenes években, sőt – kevés kivétellel – egészen az ötvenes évek derekáig stilárisan kevéssé izgalmas filmjeink születtek.

Bolváry Géza 1924-ben a Corvin Filmgyárban megrendezett Mikszáth-adaptációja, az Egy fiúnak a fele szolid kivételnek mondható, az alkotó ugyanis a maga módján megpróbált felzárkózni az újító törekvésekhez. A film némileg csonkán került elő 2007-ben a Jugoslovenska Kinoteka gyűjteményéből. Első felvonása hiányzik, így annak tartalmát az eredeti mű alapján készült inzertekkel pótolták a 2012-es restau­rálás során. Gáthy Lőrinc grófot Lukács Pál, feleségét Mattyasovszky Ilona (civilben Bolváry felesége), a két kisfiút pedig a Barry-ikrek alakították. A forgatókönyvet Bolváry írta. (Mikszáth novelláját, nem csekély módosításokkal, húsz évvel Bolváry adaptációja után Hamza D. Ákos is feldolgozta, a származásuk miatt megbélyegzett fiúk történetével a zsidóüldözésekre reflektálva: Egy fiúnak a fele, 1944/1946.)

Gáthy Lőrinc első felesége meghal gyermekágyi lázban, egy kisfiút hagyva árván. A gróf hamar újra nősül, és újdonsült felesége is kisfiúval ajándékozza meg. Gáthy mindkét gyermeket nevelőszülőkhöz adja, és csak ötéves korukban viszi haza őket. Célja ezzel, hogy felesége ne tudja eldönteni, melyik a saját gyermeke, hiszen első fiának nem mostohát, hanem édesanyát szeretne. A kétségek közt élő asszony felett szomorúan telnek az évek. Húsz évvel később, a nagy háborúban a fiúkat behívják katonának. Egyikük életét veszti a harctéren, és a film zárlataként az anya számára lehetőség adódik megtudni, hogy egyszülött fia vagy nevelt gyermeke halt hősi halált.

Az Egy fiúnak a fele ragyogóan megszerkesztett, innovatívan megrendezett film (a harctéren játszódó, kék virazsírozással színezett jelenetek igényesen megkoreografáltak és igen látványosak), de nem emiatt tekinthető különlegesnek. Inkább azért, mert egyes pontjain a rendező megpróbálja adaptálni az egyetemes filmben ekkoriban folyó kísérletek eredményeit. Kivált a gyermekek betegségét elbeszélő jelenetek izgalmasak. A fiúk a torokgyík következtében lázálmokat látnak, egyikőjük a halállal is csatázik. A jeleneten a német expresszionizmus hatása érzékelhető. Az első rövid snittben a halálként megjelenő démonikus alak fojtogatja a kisfiút egy tó partján, amely eltorzult díszletek között jelenik meg. Ezután a kép ismét a sötétkék virazsírozásba vált át – ezzel is a depresszív hangulatot erősítve –, és a gyermek elindul a „halál kapuján” keresztül lefelé egy lépcsősoron az alvilágba. A deformált jelmezeket viselő alakok sorfala között leér a halál elé, ám ekkor megjelenik édesanyja, aki elindul vele felfelé a lépcsőkön, és óvó szeretetével visszahozza fiát az „élet kapuján” keresztül a földi világba.

Nem Bolváry munkája az egyetlen filmünk a korszakban, amelyben jelentkezik némi igény az európai avantgárd eredményeinek adaptálására. Balogh Béla 1921-es A megfagyott gyermekében (amelyben Bolváry is közreműködik), szintén Balogh 1924-es A Pál utcai fiúkjában, vagy Deésy Alfréd János vitézének (1924) fennmaradt töredékében is van példa erre, de filmnyelvi forradalmat nem tudtak ezek a művek elindítani. Csak pislákoló fények az éjszakában.