súgó szűrés
keresés

A tizennegyedik

Rendező
Balogh Béla
Bemutató
1920.07.06.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 5 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Nyilvánvalóan nagyon nehéz megítélni az akár koherensnek tűnő némafilmet is, ha nem a moziban egykor bemutatott változatát ismerjük. Márpedig a magyar – illetve nemcsak a magyar – némafilmeket a megsemmisülés mellett a csonkulás átka is fenyegette, fenyegeti: a megmaradtak között kevés a teljesnek mondható. Némelyik esetében kész csoda, hogy élvezhető a film, követhető a cselekmény. A mai nézőnek vagy elemzőnek tekintettel kell lennie a némafilmek mostoha sorsára az értékeléskor; A tizennegyedik, Balogh Béla grandiózus munkája megítélésekor kiváltképp szükség van ilyesféle érzékenységre. A film eredeti verziója másfélszer volt hosszabb a jelenleg ismertnél; két részét különböző címen, különböző időpontokban, önálló produkcióként vetítették a mozik, és csak alkalomadtán vonták össze egy előadásba.

Balogh az egyetlen jelentősebb rendezőnk, aki kollégái 1919 utáni kirajzása idején is csökönyösen Budapesten marad. A tízes évek prosperitása és a húszas évtized recessziója között közvetít: egyes munkáival folytatja a tradíciókat – ilyen A tizennegyedik –, másokkal, mint a Hegyek alján (1920) vagy A Pál utcai fiúk 1924-es feldolgozása, túllép azokon. A tizennegyedik annak a trendnek az örököse, amely az amerikai minták megerősítését szorgalmazta a tízes évek második felének honi némafilmjében. Legjobb hatásfokkal Kertész Mihály felelt meg a feladatnak, mint az ebből az időszakból fennmaradt egyetlen munkája, Az utolsó hajnal (1917) bizonyítja. Kertész a film nagy földrajzi fesztávot átfogó – Európában és Indiában játszódó –, merész fordulatokkal és nagy felismerésekkel teli cselekményét olyan játszi könnyedséggel vezényli le, mintha már Hollywoodban dolgozna.

A tizennegyedik esetében a dramaturgia nem tűnik annyira jól megácsoltnak, mint Kertésznél, a korabeli nézők és kritikusok azonban rajongtak a – mint írták – „nagy attrakciós filmért”, Balogh Béla teljesítményét pedig a legjelentősebb külföldi alkotókéval azonos szintűnek találták. Az Angliában és az Egyesült Államokban játszódó cselekmény középpontjában Jim Jeffries áll (a kiváló szerb színész, Petrovics Szvetiszláv alakításában). Jim az élet peremén vegetál, amikor meghívják egy úri összejövetelre: a házigazda, Capry herceg babonás, és amikor konstatálja, hogy tizenhárman vannak jelen, megbízza a lakáját, hogy hozzon még egy embert az utcáról, az elsőt, aki az útjába akad. Jimet puccparádéba öltöztetik, és miután modorával lenyűgözi az úri társaságot, elindul a siker útján. Ezenközben azonban hatalmas akadályok magasodnak előtte. Kínai diplomatával és Capry herceggel is meg kell küzdenie, és miután utóbbi megöli előbbit, őt gyanúsítják a gyilkossággal. Jim a börtönt megússza ugyan, de a mélybe bukik, hogy aztán – a második részben – egy újabb véletlen találkozás nyomán ismét elinduljon felfelé, miközben névházasságot köt egy hölggyel, akibe hamarosan bele is szeret, és – újra Európában – megleli a boldogságot.

Aligha képzelhető el cirkalmasabb vonalvezetésű és kiagyaltabb szüzsé: a harc nőért, hatalomért, befolyásért, anyagi javakért folyik két kontinensen, a hős útját túszejtés, gyilkosság, korrupció, pénzügyi panamák szegélyezik. Falk Richárd és Pakots József forgatókönyvírók minden holly­woodi sikerpatront és hatáselemet felhasználtak, ráadásul duplikálták azokat, hiszen a második rész sok szempontból az első párja. Az extrémen jó vagy rossz karakterek és a polarizált morál; a végletes dramaturgia, ahol az opció csak a siker vagy a halál lehet; az egzotikus-kalandos cselekmény meglepő hajtűkanyarjai; valamint a szenvedélyes érzelmi kitörésekkel tűzdelt színészi játék olyan elemek, amelyek a filmet a tízes–húszas években népszerű, a 19. századi színpadi melodrámából eredő (néma)filmmelodrámához közelítik. Ahhoz a filmtípushoz, amelynek látszólag nem sok köze van a való világhoz, sőt a néző számára éppenséggel az elmenekülés lehetőségét biztosítja abból.

A tizennegyedik nemcsak a tízes évek filmkultúrájához kötődik, de a harmincas évtizedben virágba szökő magyar hangosfilm előzménye is, tisztán szórakoztató jellegénél fogva és motívumait tekintve egyaránt. Jim az egzisztenciális határhelyzetek hullámvasútján utazik, hol a csúcsra jut, hol lebukik onnan, így Balogh Béla az egyik legelső magyar rendező, aki a deklasszálódás témáját részletesen elemzi. A motívum nem véletlenül lesz hangsúlyos a magyar hangosfilmben: a történelmi, társadalmi és gazdasági kataklizmák – a vesztett forradalmak, Trianon, valamint az utódállamokból a maradék országba irányuló kivándorláshullám – kollektívvé teszi a lecsúszottság élményét, és a nézők magukat látják viszont a talajt vesztett hősökben. A deklasszálódás emellett a műfaji gondolkozás számára is hálás téma, a feszültségkeltés tartalékai rejlenek benne (tovább csúszik lefelé a hős, vagy sikerül visszakapaszkodnia?), nem beszélve arról, hogy a problémák megoldása (a happy endek révén) az állam számára fontos feladatot teljesít: a társadalomban felgyülemlő feszültségeket vezeti le, afféle szelepfunkciója van.

A tizennegyedik-et 1920 júliusának elején, a trianoni döntés aláírása után egyetlen hónappal mutatták be. Ebben a történelmi-társadalmi kontextusban a film gyógyírt nyújtott: a lecsúszást átmenetinek mutatva azt sugallta, mindig van visszaút. Más kérdés, hogy a hős számára az újrakezdés lehetőségét valamennyi esetben a véletlen hozza el. Jim ugyan jól mozog a nehéz helyzetekben, egészében mégis olybá tűnik, nem ő irányítja a sorsát. Pályája fordulatainak elszomorító a jelentése. Mintha azt üzenné ezzel Balogh Béla, hogy az élet átláthatatlan és kiszámíthatatlan, hiszen a legfontosabb formáló erő benne: a véletlen.