súgó szűrés
keresés

Légy jó mindhalálig

Rendező
Ranódy László
Bemutató
1960.10.27.
Filmcím
Légy jó mindhalálig (1960)
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 35 perc
A szócikk szerzője
Kovács Patrik

Mi szükséges ahhoz, hogy a papírra vetett szó varázsa a filmvásznat is beragyogja? Fogas kérdés, melyen bizonyára sokat töprengtek mindazok, akik az elmúlt évszázad során Móricz Zsigmond prózájának mozgóképes adaptációjára vállalkoztak. A magyar irodalom kimagasló alkotója – aki mellesleg a filmművészet iránt is élénk érdeklődést mutatott, sőt még a forgatókönyvírással is kacérkodott – máig a realizmus nagymestereként él a köztudatban: tömör, plasztikus stílusa, nyersessége és erőteljes lélektani orien­tációja nagyregényeiben és novellisztikájában egyaránt mozgalmas, képszerű világokat teremtett. Korántsem véletlen, hogy az első nagyjátékfilmes Móricz-adaptációtól, Deésy Alfréd 1935-ös Nem élhetek muzsikaszó nélkül című filmjétől kezdve szinte szakmányban készültek az író műveinek különböző rendű és rangú átiratai – gondoljunk csak a második világháború előtti éra műfajcentrikus szemléletét tükröző darabokra, mint a Kerek Ferkó (1943, Martonffy Emil) vagy a Sári bíró (1943, Hegedűs Tibor), de a sematizmus korszakában is újra aktualizálták, s átértelmezték az életmű egyes tételeit (Bán Frigyes: Úri muri, 1950).

Habár Máriássy Félix 1954-es Rokonokját vagy Fehér Imre három évvel későbbi Égi madár című adaptációját már a sematizmus kelepcéjéből való szabadulás vágya fűtötte, voltaképpen Ranódy László 1960-ban készült Légy jó mindhaláligja az első olyan Móricz-adaptáció, mely sem ideológiai kívánalmakhoz, sem a tisztán műfajközpontú gondolkodásmódhoz nem igazodott. A hívószó e film esetében a szerzőiség. Ranódy a hatvanas–hetvenes években olyan irodalmi átiratokkal (Pacsirta, 1964; Aranysárkány, 1966; Árvácska, 1976) bizonyította alkotói nagyságát, amelyek középpontjában egyaránt a kiszolgáltatott, szenvedő ember állt. Finom ecsetvonásokkal festette meg a partvonalra sodródott, a közösség által kirekesztett hősök portréit: munkáit mély humánum, alapos emberismeret és erőteljes szolidaritás hatotta át.

Ez az alkotói közelítésmód már a Légy jó mindhalálig esetében is tisztán artikulálódott. Ranódy következetesen igazodott az alapanyaghoz, jóformán módosítások nélkül adaptálta a jól ismert történetet, amely Nyilas Misi (Tóth Laci), az eminens debreceni kisdiák hányattatásairól szól. A gyermek iskola után a vak Pósalaky úrhoz (Kiss Ferenc) jár felolvasni az újságot. A nyugalmazott városi tanácsos egy nap felelősségteljes megbízást ad Misinek: arra kéri, tegye meg a lutrin azokat a számokat, amelyeket nemrég álmában látott. A kisfiú eleget tesz a kérésnek, s a varázsos számsor mesebeli vagyonnal gazdagítaná mindkettőjüket, ha Misi nem veszítené el a nyereményt igazoló reskontót. A cetlit Török úr (Holl István), a merész ábrándokat kergető szélhámos kaparintja meg, főhősünk pedig hiába bizonygatja ártatlanságát, az ügy szinte összes érintettje panaszt emel ellene. Misi végül az iskola fegyelmi bizottsága elé áll, a rosszindulatú tanárok pedig nem kímélik a fiút.

A Légy jó mindhaláligot megelőző negyedszázadban Höllering Hortobágya (1937) kivételével szinte az összes Móricz-adaptációt kirostálta a filmtörténeti emlékezet, Ranódy átirata azonban kiállta az idő próbáját. Minek köszönhető mindez? A mozi – Székely István 1936-os verziójához hasonlóan – végig gyermekperspektívát érvényesít: a felnőttek és az iskolatársak önzéssel, árulással és előítéletekkel körülbástyázott világa Misi tekintetén átszűrve mutatkozik meg. Mindez egybecseng azzal, hogy a közoktatásban rendszerint nevelési- vagy fejlődésregényként tételezik Móricz művét, holott az író valójában társadalomkritikának szánta azt. Ranódy ennek ellenére képes eloldódni a Légy jó mindhalálig hagyományos olvasataitól azáltal, hogy tágabb, alapvetően morális-etikai dimenzióban értelmezi a történetet. Filmjében keresve sem találunk ideológiai indíttatású állásfoglalást, sőt Ranódy „adós marad” az átfogó társadalomrajzzal is. Móricz regényében a századvég megcsontosodott magyar társadalmáról, az avítt és végletesen hierarchizált iskolarendszerről is beszél, a filmadaptáció viszont univerzális tanmese, melynek örvén a rendező az elnyomottak, az ártatlanul szenvedők, a méltóságukban megalázottak iránti empátiáját fejezi ki.

Mindezt egyszerű, ám nemesen konzervatív stíluseszközökkel teszi. Hangsúlyosan épít például hőse és a tárgyi világ alapvető ellentétére: Misi hol elveszik az iskola roppant folyosóinak, hatalmas udvarainak nyomasztó forgatagában, hol a szűkös kollégiumi szobák és iskolatermek falai zárulnak rá (ám olykor a belső terek is gigantikusnak tetszenek: a fegyelmi bizottság üléstermét tág terű kompozíciókkal térképezi fel Pásztor István kamerája, hogy a Misit bizalmatlanul méregető tanárok seregszemléje még fenyegetőbbnek hasson). Ranódy cselekménybonyolítása sallangmentes, s miközben igyekszik tűpontosan követni a regényben elbeszélt eseményeket, az akkurátus lélek­ábrázolásra összpontosít. Ennek záloga az intenzív színészi játék is: míg a kisebb-nagyobb mellékszerepekben a kor legrangosabb művészei (Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Törőcsik Mari, Psota Irén, Greguss Zoltán) brillíroznak, a Misit alakító Tóth Laci csodás spontaneitásával uralja a vásznat. Távolba révedő tekintete, riadt mozdulatai generációk emlékezetébe égtek bele – és akkor még nem beszéltünk Szervánszky Endre érzékeny kísérőzenéjéről vagy az atmoszférateremtés bravúrjairól: egynémely jelenet expresszív világítástechnikája ugyanúgy lehengerlő, akár a fémesen hideg, téli utcaképek. Ranódy László, a magyar film keveset méltatott, csendes óriása fontos művel gyarapította Móricz Zsigmond örökségét.

Irodalom

Gelencsér Gábor: Szegény barbárok. Móricz-filmek. Filmvilág, 2006. 4. sz.

Karcsai Kulcsár István: Ranódy-filmek a kép­ernyőn. Filmvilág, 1980. 7. sz.