súgó szűrés
keresés

Pacsirta

Rendező
Ranódy László
Bemutató
1964.02.06.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 39 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Kosztolányi Dezső műveit az ötvenes évek végéig kerülték rendezőink, akkor Fábri Zoltán adaptálta az Édes Annát (1958). Mindazonáltal nem Fábri fedezte fel az írót a magyar filmnek, inkább Ranódy László, aki előbb a Pacsirtát és az Aranysárkányt (1966) dolgozta fel, majd négy tévéfilmet is forgatott (A kulcs, 1974; Kínai kancsó, 1975; Fürdés, 1975; Színes tintákról álmodom, 1980). Ranódy halálát követően több televíziós produkció készült Kosztolányiból, és három mozifilm is született (Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása, 1995; Molnár György: A rossz orvos, 1996; Gárdos Péter: Tréfa, 2009).

Valamennyi Kosztolányi-adaptáció közül mindmáig a Pacsirta a legjobb: nagy értéke, hogy a rendező a klasszikus paradigma – tehát nem a modernfilmi eszközök – segítségével tudja a lelkek mélyanalízisét nyújtani. A látszólag egyszerű történet összetett pszichés folyamatokat pásztáz, elrontott életeket különböző szögekből, aspektusokból világít meg, jól szervezett szimbolikával dolgozik, világépítése szuggesztív, plánozása hol vadul, hol intimen expresszív (minden idők egyik legkiválóbb operatőre, Illés György munkája). A múlt század elején Sárszeg kisvárosában játszódó cselekmény főhőse nem a címszereplő, harmincon túli, csúnyácska vénlány (az itt debütáló, fiatal és szép Nagy Annát alaposan elrútították az alkotók), hanem a szülei, Vajkay Ádám nyugalmazott levéltáros (Páger Antal) és neje (Tolnay Klári), akik egész életükben Pacsirta elrontott sorsához asszisztáltak, a sajátjukéról lemondtak. Mindennapjaikat, sőt minden percüket Pacsirta viselni nem tudott arca határozza meg, a méretes családi lakot az előnytelen külsejével szembesülni képtelen lányuk igényei szerint alakították ki: a tükröket függöny takarja, a zsalugáterek alig engednek be fényt, még a villanykörték használata is minimalizált. Amikor a lány néhány napra elutazik a rokonokhoz, hogy találkozzon egy özvegyemberrel, potenciális férjjelöltjével, az apa és az anya előtt kinyílik a világ: kilépnek múzeumi létükből, és felkeresik a társas élet általuk évtizedekkel korábban elhagyott színtereit. Házukban maguk is Pacsirta figyelő tekintetétől óvott kiállítási tárgyak voltak, most viszont felélénkülnek, és egy darabig úgy fest, visszakaphatják elveszett önmagukat. Nem így történik, hiszen az infantilizált szülő védtelenebb még a gyermekénél is, ha ráomlik a nagybetűs élet. Vajkay papa felszabadulás helyett elárvul, amikor a (dermesztő) családi idillből átkerül a társadalmasulás poklába, átsodródik a zsarnok Pacsirta világából a parazita kispolgárokéba. Utóbbiakat, a főalakokhoz hasonlóan, kivételes képességű művészek alakítják, mint Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Bara Margit, Törőcsik Mari, Kiss Ferenc, Gobbi Hilda (az egyetlen tiszta karakter Latinovits Zoltán poétikus lelkületű Miklósa: ott is hagyja rövid úton a várost). Többeknek csupán egy-egy jelenet jut, egyeseknek – például Bara Margitnak – beszédes szerep sem, mégis nagy szükség van rájuk, nélkülük nem működne a film.

A Pacsirta további különlegessége az érzékeny, nem szofisztikált, de nem is tolakodó jelképhasználat. Tiszták, finomak ezek a szimbólumok, még az első pillantásra esetleg direktnek tetszőket is sikerül a rendezőnek cizellálttá csiszolni: a filmet keretező (a regénynek ellenben csak a végén szereplő, és kevésbé rétegzett jelentésű) galambmotívum ilyen például. Önmagában a bezárt madár mint jelkép meglehetőst közhelyes lenne, de itt nem az; mély értelmű azáltal lesz, hogy a galamb önkéntes rabsága egyszerre vonatkoztatható Pacsirtára és a szülei­re. („Az ajtót nyitva kell hagyni. Megszokta a kalickát és szereti… Nem repül ki” – torkollja le Pacsirta az apját, amikor amaz reteszelné a kalickát.) Szép – egyszerű, de sokértelmű – szimbólum továbbá a mesterséges fényé. Amikor az expozícióban Vajkay és felesége a Pacsirtával távolodó vonatot nézik a vágányoknál, a háttérben felkapcsolják a pályaudvar fényeit. Az alkonyat erősödő félhomálya Vajkayék jelenét – rosszkedvük telét: hiszen elment a lányuk – mutatja meg, a pályaudvar hátuk mögött felvillanó lámpái viszont kinyitják előttük a világot és a jövőt, mintegy felszabadulásukat ígérve. Ezt a jelentést erősíti meg nem sokkal később, amikor az első, kettesben töltött este a házaspár „felfedezi” otthona esti fényeit: az apa becsavarja a Pacsirta miatt kilazított villanykörtéket, és a szoba fényárba borul.

A helyszínrajz végig kiemelt szerepű, egyúttal beszűrődéses jelentésekkel teli: Vajkayék ódon sötét háza és elvadult, napfénytől óvott kertje lelkük térképe. Máskor a díszletek izgalmassága a figurák unalmasságát közvetíti: a kávéház vagy a bordély kispolgári menazsériáját figyelve lehetetlen eldönteni, hogy a tétlenségük vagy a tettvágyuk szülte élethelyzeteik a visszataszítóbbak. Az író és a rendező világának összekapcsolódását fejezi ki a központi helyszín kiválasztása. Ranódy ifjúsága fontos színterén, Baján forgatott: ez a város „játszotta” Sárszeg szerepét, amely viszont a kisregényben Szabadkát, Kosztolányi szívbéli városát helyettesítette.

A Pacsirta a hatvanas évek első felében újraformálódó, a nemzetközi színtéren egyre inkább elismert magyar film kiemelt tétele. Az 1964-es cannes-i filmfesztiválon a versenyprogram része volt, ugyanitt Páger Antal a legjobb férfialakítás díját nyerte. Ranódy László munkája 2012-ben bekerült MMA által megszavazott legjobb ötvenhárom magyar film közé is.

Irodalom

Karcsai Kulcsár István: Ranódy László. Bp., é. n., Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum–Népművelési Propaganda Iroda.

Nádasy László: Ranódy László portréjához. Filmkultúra, 1968. 2. sz.