Macskajáték

Örkény István és Makk Károly kapcsolata az ötvenes évek közepére nyúlik vissza, amikor Örkény a Csillag című lapban elismerő kritikát írt a rendező első nagyjátékfilmjéről, a Liliomfiról (1955). A hatvanas években Makk, Fábri Zoltán és Bacsó Péter különböző filmnovella- és forgatókönyv-szerződésekkel igyekeztek honoráriumhoz juttatni Örkényt: ekkor született például a Tóték előzményének tekinthető Pókék, továbbá a Macskajáték filmnovellája is. Utóbbit Makk Károly Tóth János operatőrrel 1964–65-ben dolgozta át forgatókönyvvé, sőt ekkor már helyszíneket is kerestek a filmhez. Örkény végül kisregényként publikálta a történetet, amelyből később színdarab készült. A darab 1971-es szolnoki ősbemutatója után, a Szerelem (1971) sikerének évében került újból Makk asztalára a filmterv.

A Szerelemhez és az ugyancsak Tóth János operatőri kézjegyeit viselő Egy erkölcsös éjszakához (1978) hasonlóan a Macskajáték is különleges helyet foglal el Makk életművében: drámai közelítésmód helyett gyönyörű költőiség hatja át minden másodpercét. Így a film ahhoz az esztétizáló irányzathoz sorolható, amelynek legismertebb hazai alkotása Huszárik Szindbádja (1971), s amelyet Gelencsér Gábor a „szerzői stilizálás filmjeiként” határoz meg.

Míg Örkény a levélregény műfajának kifordításával groteszk, drámai helyzeteken keresztül mesél az egymástól távol került, állandóan veszekedő, mégis kétségbeesetten egymásba kapaszkodó nővérekről, Makk és Tóth filmje erősen elégikus hangvételű, központi szereplője pedig egyértelműen a Dajka Margit által játszott Erzsi. Münchenbe költözött nővére, akit Bulla Elma alakít, erősen a háttérbe szorul, akárcsak a kisregény többi szereplője, például Egérke (Törőcsik Mari). Makkot Örkény történetében az izgatta a legjobban, hogy abból hiányzik a hagyományos értelemben vett filmszüzsé: „csak két ember van, egy csomó levél és egy sor megfilmesítésre alkalmatlan jelenet” – nyilatkozta a rendező a Filmkultúrának. Ám épp ebből a hiányból ered az a különleges stílus és elbeszélésmód, amelynek előzményével már a Szerelemben is találkozhatunk, s amelyet Makk időben való „asszociatív járásnak” nevez. A Macskajáték tulajdonképpen a Szerelemben megjelenő technikák továbbgondolására és kibontására épül: míg ott épphogy felvillannak, itt áthatják az egész filmet, s emlékek, asszociációk sűrű rendszerét hozzák létre. Az így kialakított polifonikus szerkezetben a gondolati és érzelmi rétegek folyamatosan egymásra épülnek, kiegészítik egymást. Ezáltal a határ nemcsak jelen és múlt, de valóság és képzelet között is elmosódik. Miközben Erzsi elveszti munkáját, bálványozott bonviván szerelmét, az operaénekes Viktort, végül nővérét és rajta keresztül tulajdonképpen önmagát is, a múlt fényképeken, tárgyakon, leveleken, emléktöredékeken keresztül eluralkodik egész életén. Az elégikus hangulat megteremtéséhez az emlékezés mechanizmusát leképző asszociatív vágások és bevillanások, a fényképszerű kompozíciók, csendéletek, a mikroszkopikus felvételek, a különleges szűrők és fénytörések mellett Tóth segítségül hívja a pasztell és monokróm színeket is.

Örkény kisregényéhez hasonlóan a filmben is központi szerepet kap egy régi fénykép és emlék: Erzsi és Giza, az egykori Szkalla-lányok a létai folyóparton szaladnak, selyemruhában, az aranykori ártatlanság állapotában. Makk és Tóth arra törekedtek, hogy „egy kapualj, egy fasor, egy odvas fa, egy folyópart képfoszlányaiból” a néző tulajdonképpen a saját Létájának, saját ifjúságának képét rakja össze. Miközben Erzsi maga is fotográfiákkal teli, múzeumszerű térben él, a régmúlt és a közelmúlt emlékképei pedig gyakran elmosódott keretben jelennek meg, ennek a létai emléknek különféle változatai, töredékei villannak fel. A film stilizáltságát fokozzák a környezetükből kiragadott, repetitív hanghatások is: sirályvijjogás, Erzsi cipőjének kopogása a tócsákkal teli járdán, vészjósló telefonbúgás, egymásba mosott, ismétlődő mondatfoszlányok (például: „sokat vagyok egyedül, de ezt is jól elviselem”).

Erzsi és Giza ellentétes világot képviselnek, amelyet a film gyönyörűen érzékeltet. Giza tolókocsihoz kötött, Erzsi folyamatos mozgásban van. Giza letisztult térben él, kiszolgálják, Erzsi esetlenül keresi helyét az őt körülvevő emberek és tárgyak között. Giza világa mégis tükörként funkcionál, amelyben Erzsi saját magányát, tehetetlen vergődését, sőt végeredményben saját halálát látja meg. A Macskajáték végső soron az öngyilkosságba menekülő Erzsi „meghalásfilmjeként” is értelmezhető. Ezt sugallja az altató beszedése utáni jelenetsor is, a földön heverő Dajka Margit mozdulatlan testét kísérő telefonbúgás hangjával, a váratlan, már-már abszurd feléledést követően a Giza halálhírérét hozó gyásztávirattal, az átkeléssel az egybefüggő tóvá változó városon, végül a megelevenedő fényképpel, amelyen a Szkalla-nővérek a folyóparton várakozó csónak felé szaladnak. A Macskajáték ebben az értelemben a Szindbád párdarabja: míg ott egy idősödő férfi, addig itt egy öregasszony búcsúzik az élettől.

Makk filmjének különlegesen erős atmoszféráját Tóth képei és Eötvös Péter zenéje mellett Romvári József díszletei és Vágó Nelly jelmezei teremtetik meg, amelyek szinte tapintható szecessziós teret hoznak létre. A filmet 1974-ben Arany Pálmára, 1975-ben pedig Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriájában. Bár a Szerelem fesztiválbravúrját nem tudta megismételni, és sokan kritizálták Makkot a történet végének radikális átírása és a tulajdonképpeni „macskajáték” elhagyása miatt, az elégikus hangvétel legitimálja az alkotók értelmezését. A Macskajátékot a hetvenes évek legszebb, legjelentőseb hazai lírai filmjei között tarthatjuk számon.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala