súgó szűrés
keresés

Mielőtt befejezi röptét a denevér

Rendező
Tímár Péter
Bemutató
1989.01.01.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 31 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

Tímár Péter (1950) harmadik egész estés mozifilmje mindmáig kilóg a rendező főként jobb-rosszabb komédiákból álló életművéből, sőt a magyar filmtörténetben is alig vezethető vissza előzményekre. A thriller „első fecskéit” a magyar filmtörténetben (Rodriguez Endre: Ismeretlen ellenfél, 1940; Martonffy Emil: Szabotázs, 1942) csak évtizedek múlva követik hasonló próbálkozások: Fazekas Lajos 1977-es tévéfilmje, a Defekt (amelyet csak évekkel később mutatnak be) és Dobray Györgytől az 1980-as Az áldozat. Tímár filmje utóbbival vethető össze: Az áldozatban hiába adottak a figurák és a szituációk, a cselekményépítés a nyomozó személyes válságának láttatását helyezi előtérbe a műfaji elvárások rovására. A családi (melo)drámaként induló Mielőtt befejezi röptét a denevér viszont fokozatosan valódi thrillerré fejlődik. (A sejtelmes, sőt vészjósló címet Shakespeare Macbeth-jéből kölcsönözte a rendező.)

A 16 éves Robi pénztárosként dolgozó anyjával, Terivel él (apja Svájcba disszidált). Eseménytelen életüket egy férfi megjelenése kavarja fel: a rendőr Laci elcsábítja Terit, összeköltözik vele, és a kezdetben távolságtartó Robival is összebarátkozik. Kiderül azonban, hogy a fiú iránt szexuális vágyat érez. Bár Teri kidobja Lacit, a férfi mégis visszatér, s ez végzetes események láncolatát indítja el. Szomorú pikantériája a történetnek, hogy valós szituáció ihlette, amelyről Szilágyi János rádióműsorában hallott a rendező. Tímár néhány személyes motívumot is beépített a filmbe: rendőrökkel kapcsolatos negatív tapasztalatát áttételesebben, esztergályos tanulóként szerzett élményeit (Robi iskolájának megjelenítésével) konkrétabban. Az pedig, hogy a fenyegetést jelentő figura nem más, mint megszállott, pederaszta rendőr, egyúttal markáns – ha nem is kifejtett – rendszerkritikai éllel dúsítja az államszocializmus utolsó éveiben készült filmet.

A csonka család unott, örömtelen mindennapjainak fürkészése és a zaklató s az áldozat macska–egér-játékára kihegyeződő végkifejlet közötti váltást a korabeli – a műfajiságtól, műfajfilmektől vállaltan idegenkedő – szakkritika többnyire a film gyenge pontjának értékelte, s az alkotás erősségeit az első kétharmadban vélte fölfedezni. Ma már sokkal inkább érvelhetünk amellett, hogy a Denevér… jelentőségét éppen az biztosítja, hogy a magyar filmtörténetben szokatlannak számító műfajra kínál egyéni stílusú – ezzel együtt jól működő – variációt. Ez a bizonyos egyéni stílus – a rendező kísérleti filmjeiből és az Egészséges erotikából (1986) ismert formanyelvi extravaganciák tárháza – helyenként öncélú játéknak tűnik, s ez a műfajiság „ellenében” hat (a furcsa alsó és felső nézőpontokat kínáló, olykor mozgatott tárgyakra rögzített kamera mögött ezúttal is az Egészséges erotikát is fényképező Kardos Sándor állt). Máskor azonban ezek az eszközök a feszültségépítést és szorongáskeltést szolgálják, különösen a néptáncos tévéműsor dübörgő hangjaira épített ritmikus montázs esetében (a filmet a rendező vágta).

Mielőtt befejezi röptét a denevér a thriller egyik legmarkánsabb változatát, a pszichothrillert példázza. Ez a thrillertípus – Alfred Hitchcock Psychója (1960) óta – közel áll a horrorhoz, olykor össze is mosódik vele, ezért is utalhattak sokszor a Tímár-filmre nem(csak) a thriller, de a magyar filmtörténetben még nála is alulreprezentáltabb műfaj, a horror példájaként. Nagyszerű elemzésében Kovács András Bálint egyenesen a – valóban számos párhuzamot mutató – Stanley Kubrick-horrorral, a Ragyogással(The Shining, 1980) veti össze a Denevér…-t, Tímár műve azonban a legszorosabban a pszichothrillernek azzal a variánsával érintkezik, amelyben a fenyegetés egy megszállott figurából, avagy az antagonista megszállottságából ered. Ezt a történetsémát ugyancsak egy Hitchcock-klasszikus, az Idegenek a vonaton (Strangers on a Train,1951) alapozta meg, s a műfaj későbbi művei a fenyegetést érzéki, kifejezetten szexuális jellegű megszállottságként gondolták tovább (például Clint Eastwoodtól a sokat utánzott Játszd le nekem a Misty-t! [Play Misty for Me, 1971]). A Tímár-film nyilvánvalóan ehhez a vonulathoz sorolható, amennyiben Laci Robi iránti szexuális megszállottsága a veszély forrása.

A bizarr háromszögben feloldhatatlan az ellentét Robi és Laci között, az anyafigura pozíciója azonban módfelett ambivalens: szeretőjéről még annak pervertált vágyai ellenére sem hajlandó (nem képes) lemondani, s maga kéri arra fiát, hogy tegyen a férfi kedvére (ez a döbbenetes mozzanat nem a fantázia szüleménye, része a valóban megtörtént esetnek). A lakás mint a fenyegetés kitüntetett helyszíne és a klausztrofób atmoszférateremtés Roman Polanski pszichothrillerei – kivált az Iszonyat (Repulsion, 1965) – óta gyakori a műfajban, ezek az elemek itt is érvényesülnek, különösen azután, hogy Robi magára marad Lacival a lakásban.

„A végletek embere vagyok” – magyarázkodik Laci, amikor bocsánatot kér a büfében, ahol jelenetet rendezett. Bár a főszereplők valamennyien kitűnőek (Bodnár Erika meggyötört, hisztérikus és szeretetre vágyó asszonyként éppoly hiteles, mint Csontos Róbert – egyetlen filmszerepében – érzékeny és zárkózott kamaszként), mégis elsősorban Máté Gábor hátborzongató alakítása teszi nehezen feledhetővé a Denevér…t. Eszelős vásárló, morcos szerető, bizalmaskodó apapótlék, aljas manipulátor, zokogó idegroncs és rémálomban kísértő, vámpírarcú fantom – egyetlen személyben.

Irodalom

Fiala János Péter, A denevér röpte. Beszélgetés Tímár Péterrel, Filmvilág, 12. sz., 1988, 32–34.

Kovács András Bálint, A „szoft-horror”. Populáris mítosz Magyarországon, Filmvilág, 9. sz., 1989, 28–33.

Reményi József Tamás, A szánalom horrorja. Mielőtt befejezi röptét a denevér, Filmvilág, 5. sz., 1989, 42–43.