súgó szűrés
keresés

Rengeteg

Rendező
Fliegauf Benedek
Bemutató
2003.09.11.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 30 perc
A szócikk szerzője
Nagy V. Gergő

A kétezres évek elején szárba szökkenő „fiatal magyar film” rendezőgenerációja látványosan különböző művekkel tűnt fel, de egyazon határozottsággal szakított az előző korszak tematikai és formai örökségével. Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Pálfi György vagy Kocsis Ágnes az absztraktabban fogalmazó elődöknél hatásosabban igyekeztek megszólalni, és a megújhodás igénye nemcsak a filmek témakezelését, de a formanyelvet is meghatározta. Mundruczó Kornél például a modernista hagyomány teátrális stílusához fordult ihletért, más rendezők – mint Kocsis Ágnes – a modern minimalizmusban találtak termékenyítő inspirációt. A filmiskolát sosem végzett, de revelatív kisfilmekkel (Beszélő fejek, 2001; Hypnos, 2002) feltűnő Fliegauf Benedek (1974) nagyjátékfilmes debütálásával, a Rengeteggel az utóbbi úton indult el. Hét egyenrangú részre építő, cassavetesi szellemű epizódfilmje lényegében emberi arcokra komponált tabló a budapesti huszon- és harmincévesek lelki nyűgjeiről, amely elbeszélői kompozíciójában és formanyelvében egyaránt a kihagyás, illetve a redukció elvére épít. A Rengetegnél a produkciós korlátok (a mindössze kétmillió forintra rúgó költségvetés, a szórványos világítástechnika és az olcsó digitális kamera) az eszközhasználat következetes elszegényítéséhez, radikális stílusfegyelemhez és roppant formai intenzitáshoz vezetnek. Ezért is tekinthető gyártástörténeti szempontból fontos műnek: az új évezredben nem készült még olyan állami támogatást nélkülöző, ízig-vérig független magyar film, amely ehhez mérhető nemzetközi figyelmet tudott volna kiváltani (Fliegauf műve többek közt elnyerte a Berlinale Wolfgang Staudte-díját).

A Rengeteg organikusan következik a rendező kisjátékfilmjeiből, sőt lényegében a Beszélő fejek című húszperces mű közvetlen folytatása: míg abban hat, közeliben mutatott karakter beszél egy Laci nevű férfiról, addig a másfél órás nagyfilmben hét epizódban két-két ember diskurál, szintúgy közelképeken. A koncentrált formanyelv tehát mellérendelő elbeszélői szerkezettel találkozik, amelyben novellaszerű minitörténetek bomlanak ki. A Rengeteg valójában domesztikus közjátékok, bizarr duettek sorozata: a lány öngyilkosságra készülő férfit talál a nappalijában, aki rá akarja bízni a kutyáját; a hűtlenséggel vádolt férfi az őt kompromittáló bizonyítékokról meglepő magyarázattal áll elő; az anyával vitatkozó apa nem tud mit kezdeni azzal, hogy tíz éves lánya egyre nőiesebb; a dunai mólónál iddogáló férfiak bevallják, hogy egy emberevő harcsából táplálkoznak. Ezek a markáns írói vénával megírt, tudatosan túlbeszélt és gyakran kényelmetlenségükben is komikus epizódok a beszédmód és a helyzetek révén határozottan felidézik a korabeli Budapestet és az ezredforduló sanyarú közérzetét, ugyanakkor az urbánus szorongásokat elsősorban mitikus és tudatalatti dimenziókban értelmezik. A cím egyszerre utal a nyitányban és a fináléban látható városi sokaságra és azokra a lélekmélyi szorongásokra, amelyek a sokaság tagjait kísértik a sötét erdőbe menekülő szadista nagymamától a mitológiai emberevő halon át a pedofil vágyakozásig. Fliegauf művének egyik legnagyobb erénye, hogy elegánsan egyensúlyoz a realisztikus közvetlenség és a stilizált irrealitás között: képes a szürrealisztikusan gazdag képzeletet már-már dokumentarista tapintású filmszövetbe integrálni.

A Rengeteg epizódjaiban kulcsszerepet játszik a nem látszó harmadik fél, legyen az a nagymama, a meghatározatlan identitású lény, a fodrászlányok erdőbe költözött barátja vagy a beszélgetés tárgyát képező kutya. Fliegauf a hiányra és a sugalmazásra építi a zenei rendbe szerveződő, főként motívumokon keresztül összekapcsolódó szekvenciákat: mindegyik epizód az információk visszatartásával stimulálja a nézői képzeletet, és ennek a leszűkített perspektívának, a képzelet ingerlésének maga a képkivágat a legfőbb eszköze. A karakánul közelikre komponált Rengeteg voltaképpen a képen kívüli tér filmje, amelynek stiláris eszköztára a láthatón túli világ, egy megfoghatatlan, titokzatos erő felé orientál – és ezzel megelőlegezi a Dealer (2004) transzcendens érdeklődését, a Tejút (2007) következetesen minimalista fogalmazásmódját vagy a Csak a szél (2011) képkereten kívül ólálkodó gyilkosait. A hosszú beállítások és a szúrós premier plánok szinte hozzátapasztják a nézőt a szereplők arcbőréhez, de még a hangstilizáció (mint a jelenetek lezárása finom bugyborékolással) is ezt a sajátosan kényelmetlen közelséget hangsúlyozza. Ezzel a rendező intenzív intimitást teremt a hősök és a néző között, és így válik átélhetővé az a szorongató szűkösség és titokzatos lefojtottság, amelyben ezek az emberek élnek, és amely Fliegauf értelmezésében a korabeli közérzetet meghatározza.

A Rengeteg a „fiatal magyar film” egyik leginkább innovatív darabja: nem csupán kivételesen radikális formakísérlet (és az életművön belül is kiemelkedő stílusbravúr), de egyúttal a szorongásos (köz)érzület mindmáig emlékezetes, mély és megragadó kifejezése.

Irodalom

Hirsch Tibor, Fecsegés-fúga, Filmvilág, 9. sz., 2003, 48–49.