súgó szűrés
keresés

Szaffi

Rendező
Dargay Attila
Bemutató
1985.04.11.
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
1 óra 17 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

A magyar filmtörténet populáris vonulatában nem elhanyagolható szerepet játszó Jókai Mór-adaptációk (lásd Az aranyember számos feldolgozását, illetve Várkonyi Zoltán több művét: A kőszívű ember fiai, 1965; Egy magyar nábob, 1966; Kárpáthy Zoltán, 1966) egyik legsikeresebb tétele kétségkívül Dargay Attila (1927­–2009) rajzfilmje, a Szaffi. A rendező harmadik egész estés animációjának nézőszáma bőven meghaladta az egymillió főt, s mindmáig őrzi népszerűségét.

A magyar–kanadai–német koprodukcióként létrejött Szaffi a Pannónia Filmstúdió irodalmi adaptációinak sorába illik, a Petőfi Sándor, Fazekas Mihály és Arany János művei alapján készült animációk után Jókai Mór is sorra került a klasszikusok közül. A Dargay, Nepp József és Romhányi József által írt rajzfilm Jókai egyik kisregényét (A cigánybáró) és novelláját (Szaffi) vette alapul. Az alkotók azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy Jókai nyomán operett is született: ifjabb Johann Strauss egyik legnépszerűbb műve A cigánybáró (Der Zigeunerbaron, 1885). Daróci Bárdos Tamás hangszerelésében a Szaffi zenéje Strauss-zenéket idéz meg, de nem kizárólag A cigánybáróét; a nyitó főcím édesbús dallamai például A denevér (Die Fledermaus, 1874) bevezetőjének részleteit használják fel. A Jókai-művekből merítő cselekmény miliője és eseményei közelebb állnak ugyan az élőszereplős Jókai-adaptációkból ismerős kosztümös történelmi filmek világához, a főszereplők megformálása pedig valósághű alakábrázolást követelt meg, mégsem mondható, hogy a rajzfilm lemondana az alkotó(i)ra olyannyira jellemző – stilizáltabb – mozzanatokról. S hogy miért éppen A cigánybáróra esett Dargay választása, azt személyes háttér is magyarázza: édesapját, miután megszökött az orosz hadifogságból, egy cigánykaraván mentette meg s vette magához. Dargay a Szaffival állított emléket a jószívű idegeneknek, s mindazoknak szerte a világon, akik önzetlenül segítenek a bajbajutottakon és rászorulókon.

A történet a 18. századi Magyarországra vezet: a vándorcigányoknál nevelkedett fiatalember, Botsinkay Jónás visszatér atyai birtokára Temesvárra, hogy megszerezze a török basa elrejtett kincsét, ám a lepusztított kastélyon kívül mást nemigen talál ősei földjén – leszámítva a szomszéd kunyhóban éldegélő öreganyót, Cafrinkát és szépséges nevelt leányát, Szaffit, valamint a nádas náluk összegyűlő állatseregletét. Jónás a kormányzó Feuerstein lovag és annak alattomos szolgája, Puzzola segítségével igyekszik a kincs nyomára bukkanni, ennek érdekében még házassági ajánlatot is tesz a mélységesen primitív Loncsár Arzéna kisasszonynak (egy jóslat következtében a fiú azt hiszi, felesége álmodja meg a kincs lelőhelyét), s eközben nem veszi észre, hogy Feuerstein és Puzzola a vesztére törnek. Jónás, ha megkésve is, felismeri, hogy az igazi kincs a reá vágyakozó Szaffi szerelme, s egykori cimborái és újsütetű barátai segítségével megmenekül a veszélytől. Végül a basa kincsére is rátalál.

Emberi intrikák körül bonyolódó cselekményével a Szaffi a Lúdas Matyihoz (1977) áll a legközelebb a Dargay-művek közül, s nyomatékos a főszereplők hasonlósága is: Jónás és az anyó ugyancsak Szaffi névre hallgató fekete macskája – aki a fiú mellé szegődik – Matyi és a lúd kettősét idézheti. A mellékfigurák is kínálnak párhuzamokat: Puzzola a puskatöltögetőre, Loncsár uraság Döbrögire emlékeztet, Cafrinka anyó pedig mintha az epizodista Biri néni jóindulatú, a cselekményben nagyobb szerepet játszó alteregója volna. A Gobbi Hilda által megszólaltatott anyó figurája azért is olyan jelentős a Szaffiban, mert – mesélőként – az ő szavai nyitják és zárják a filmet, s aforizmatikus megnyilatkozásai több fordulatot előrevetítenek (ahogyan például a háztűznézőbe igyekvő Jónásról mondja: „Hol azt kéri, amit nem kaphat, ott azt kapja, amit nem kért.”).

A Cafrinkát körülvevő állatkompánia és a nádas idilli közegének panteisztikus megjelenítése a Vukot (1981) idézi meg. Az állatkarakterek – a teknőstől a hódon át a kacsákig – a Szaffiban nem csupán a főcselekmény statisztái, a burleszkbe forduló jelenetek koreográfiájában is nélkülözhetetlenek (mint a papagájt kergető fekete macska által okozott felfordulás során a leánykérés jelenetében), továbbá a Szaffi következetesen végigvitt motívuma az állat- és az emberszereplők felcserélődése, pontosabban az alakváltozataik között fenntartott – komikus hatású – bizonytalanság. A két Szaffi (az ember és a macska) egyazon névre hallgat, Jónás mégis varázslatra gyanakodva azonosnak hiszi őket; más szereplők állatok képét öltik magukra, akár metaforikusan (Loncsár úr disznókkal veszi körbe magát), akár ténylegesen (Menyus szó szerint a medve bőréből bújik ki a tömlöcben).

A mellékalakok karikaturisztikus megformálása is markáns Dargay-kézjegy; különösen a gőzleeresztő fejfedővel groteszk hatást keltő Feuerstein és a magát „értelmiségi bűnözőnek” valló, még filmkritika megírására is (!) kapható Puzzola kettőse emlékezetes. A karakterformálásban ezúttal is remek színészcsapat segítette Dargayt: a már említett Gobbi Hilda mellett Bárdy György (Feuerstein), Maros Gábor (Puzzola), Csákányi László (Loncsár), Hernádi Judit (Arzéna), Kern András (Jónás) és a két Szaffit megszólaltató – illetve részben „nyávogtató” – Pogány Judit is hozzájárult, hogy rajzfilmklasszikus született. A Szaffi megosztott közönségdíjat kapott a XVIII. Magyar Filmszemlén, az itáliai Giffoniban pedig a Gyermek- és Ifjúsági Filmfesztivál aranydíját ítélték neki.

Irodalom

Bányai Gábor, Levelek Szaffihoz. Dargay Attila: Szaffi, Filmkultúra, 5. sz., 1985, 44–47.