súgó szűrés
keresés

A kőszívű ember fiai

Rendező
Várkonyi Zoltán
Bemutató
1965.04.01.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
2 óra 39 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A hatvanas évek hazai filmkultúrájának sajátossága a szerzői és a szórakoztató filmek kiegyensúlyozott aránya. A filmtörténeti kánon elsősorban az előbbi aranykoraként tartja számon az időszakot, azonban a művészi igényű alkotások mellett jelentős számban készültek közönségfilmek: a forradalmi változást hozó újhullámos szerzői filmek kritikai és nemzetközi sikerével együtt az évtized a népszerű mozidarabok kiemelkedő időszaka. A legkedveltebbek a vígjátékok (többek között: Palásthy György: Meztelen diplomata, 1963; Keleti Márton: A tizedes meg a többiek, 1965; Butaságom története, 1966; Hintsch György: A veréb is madár, 1969) és a történelmi regények adaptációi. Utóbbiak esetében Jókai Mór művei jöttek (ismét) divatba: 1959 és 1976 között hét regényét vitték filmre. Bán Frigyes Szegény gazdagokját (1959) Az aranyember (Gertler Viktor, 1962), majd a Rab Ráby (Hintsch György, 1964) követte. A legsikeresebb produkciókat Várkonyi Zoltán rendezte, aki négyszer fordult Jókaihoz alapanyagért: A kőszívű ember fiai, majd az Egy magyar nábob (1966) és a Kárpáthy Zoltán (1966) után egy évtizeddel utolsó filmjében, a Fekete gyémántokban (1976) tért vissza kedvelt szerzőjéhez. Várkonyi neve összeforrt a romantikus történelmi kalandfilmmel, jóllehet több mint húsz filmet számláló, rendkívül változatos munkásságában számos műfajt találunk a kemény rendszerkritikát megfogalmazó (és ezért három évtizedre betiltott) társadalmi drámától (Keserű igazság, 1956/1986), az állambiztonsági ügynökről szóló kémtörténeten (Fotó Háber, 1963) keresztül az ifjúsági filmig (Csutak és a szürke ló, 1961).

Jókai Mór történelmi regényei és mozgóképes változataik alapvetően formálták a 19. századi magyar életmódról és főként az 1848–49-es szabadságharcról kialakult kollektív emlékezetet. Már a némafilmkorszakban (itthon és német nyelvterületen egyaránt) számos feldolgozás készült belőlük, a Mire megvénülünk 1917-ben (ifj. Uher Ödön) nyitotta a magyar adaptációk sorát. A hangosfilm első szakaszában, a Horthy-korszakban kevesebb feldolgozás készült, a nemzetfölény gondolatát felerősítő Az új földesúr (Gaál Béla, 1935) és a kapitalizmus-kritikát megfogalmazó Fekete gyémántok (Vajda László, 1938) érdemel említést. Utóbbi a regény második filmes átirata, melynek egyik epizódszerepében feltűnik a negyven évvel későbbi harmadik változat rendezője, Várkonyi Zoltán. Míg a Rákosi-rendszerben nem készült Jókai regényből film (nem tartották elég forradalminak műveit), a Kádár-korszakban kifejezetten támogatták megfilmesítésüket. 1957 után Jókai beemelése a közoktatás tananyagába és az adaptációk pártfogása illeszkedett a személyi kultusztól elhatárolódó új kultúrpolitika céljához, a nemzeti hagyományt ápoló törekvésekhez. Várkonyi rendezései tartózkodtak az aktualizálásoktól, miközben a korabeli nézőnek – hiszen csak pár év telt el a Kádár-kormány megalakulása óta – utalások nélkül is, óhatatlanul eszébe juthatott a párhuzam a ’48-as és ’56-os forradalom és az azokat követő kivégzések, tisztogatások között.

A kőszívű ember fiai hűen követi a regény történetét és szellemiségét: fő témája – Baradlayné szavaival – „a nemzet élet-halál harca”, főszereplői a szabadságharc idealizált hősei. A hazát önzetlenül szerető és családját összetartó Baradlayné (Sulyok Mária) és három fia, a diplomáciai pályára készülő Ödön (Bitskey Tibor), a bécsi huszárezred hadnagya, Richárd (Mécs Károly) és a hivatali pályán lévő Jenő (Tordy Géza) történetén keresztül beszél a nemzet sorskérdéseiről. A nagy szenvedélyek és konfliktusok feketén-fehéren ábrázolt világában a makulátlan jellemű Baradlayékkal szemben állnak az intrikusok, mint Plankenhorst Alfonsine (Béres Ilona) és az árulók, mint Rideghváry Bence (Básti Lajos).

Várkonyi látványos történelmi kalandfilmjei a kor szuperprodukciói voltak impozáns csatajelenetekkel, nagyszámú statisztériával, korhű díszletekkel. A kőszívű ember fiaiban az alkotók három dicsőséges csatának szánnak jelentős időt: a huszárok hazatérte, az isaszegi ütközet és Buda visszavételének jelenetei alaposabban kimunkáltak, mint a szereplők jelleme és motivációja. A csatajelenetek között merészen kivitelezett megoldásokat is látunk, ilyen, amikor Pál úr testével védi a földre zuhant Baradlay Richárdot a lovaktól. Másutt ma már ügyetlennek hat a trükk­felvétel: a párbajozó magyar és osztrák tiszt jelenetében az alpesi szurdokot üveglapra festett háttér adja.

Várkonyi a Jókai-filmekben állandó alkotótársakkal dolgozott. A terjedelmes műveket Erdődy János forgatókönyvíró tömörítette filmhosszúságúra, a filmeket fényképező (a Fekete gyémántok kivételével, ahol Illés György volt az operatőr) Hildebrand Istvánnak köszönhetően a jelenetek korabeli képeskönyvekként elevenednek meg, ahol a színek és fények biztosítják az események pátoszát. A biztos siker érdekében Várkonyi a kor neves színészeit szerződtette e filmekre, s önmaga is eljátszott egy-egy (ellenszenves) epizódfigurát, A kőszívű ember fiaiban a vérszomjas Haynaut alakítja emlékezetesen.

Bemutatásuk idején milliók voltak kíváncsiak a Jókai-regények filmváltoza­taira,később is generációknak közvetítették a nemzeti mítosz történeteit. A nagyszabású történelmi kalandfilmek gyártása azonban nem folytatódott a következő évtizedekben, kivételként 1976-ban a Fekete gyémántok zárta a csúcsprodukciók sorát. Negyed évszázaddal később készül legközelebb a látványra összpontosító, kiugróan magas költségvetésű történelmi tabló, A Hídember, gróf Széchenyi Istvánról (Bereményi Géza, 2002).

Irodalom

Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0. Bp., 2017, Holnap.

Paár Ádám: Jókai a moziban. Adaptációk öt politikai rendszerben. www.filmvilag.blog.hu