A tizedes meg a többiek

Az 1944–1945 előtti időszakban a magyar film vezető műfaját jelentő vígjáték presztízse az impériumváltás után csökkent. Az ötvenes–hatvanas években a műfaj lélegeztetőgépen tartásában gyakran azok az alkotók jártak élen, akik így vagy úgy, de kapcsolódtak a Horthy-kor filmjéhez. Gertler Viktor (Állami Áruház, 1952), Kalmár László (A nagyrozsdási eset, 1957/1984), Farkas Zoltán (Gerolsteini kaland, 1957) is próbálkozott a zsánerrel, továbbá Keleti Márton, akinek főszerep jutott a vígjáték új idők igényeihez hajlításában, feltöltésében propagandatartalommal, legyen szó kisjátékfilmekről (A selejt bosszúja, 1951) vagy egész estésekről (Dalolva szép az élet, 1950; Civil a pályán, 1952). Mindazonáltal Keleti nemcsak az ideológiai elvárásoknak megfelelve, de alkalomadtán kritikusabb módon is képes volt a műfaji öntőformákat használni (A csodacsatár, 1957).

A tizedes meg a többiek már a hatvanas évek terméke: a „felszabadulás” huszadik évfordulójára készültek leforgatni Dobozy Imre forgatókönyvéből. Eredetileg komolykodó és pátoszos partizánmozinak indult a produkció, végül azonban a stúdióvezető Herskó János indítványára és Szász Péter újraírt szkriptje nyomán valami egészen más lett belőle. A cselekmény helyszíne a második világháború végnapjainak Magyarországa, középpontjában kisemberek csoportja áll, élükön a Sinkovits Imre által megformált Molnár tizedessel, akik a túlélésre játszanak a földi pokolban. Keleti Márton munkája minden idők egyik legjobb magyar vígjátéka, helyzet- és jellemkomikummal bőségesen ellátott, példás ritmusú, precíziós dramaturgiájú film, amelynek ráadásul számos mondata mára szállóigévé vált („Már a spejzban vannak az oroszok!”; „Grisa, azt a jó moszkvai nénikédet!”). Bár a szerelmi szál hiányzik belőle, egészében mégis sokat merít az 1945 előtti hazai mozgókép-hagyományból. Erre utal egyes alakok jellege, modora (mindenekelőtt a Major Tamás alakította komornyiké, Alberté), valamint bizonyos dramaturgiai mintázatok: a véletlenek fontossága, továbbá a szerepcserékből fakadó fordulatok és az álcamotívum használata, azaz a permanens identitásváltás hangsúlyozása. Utóbbi a ’45 előtti magyar filmek védjegye, nemcsak vígjátékokban (Gaál Béla: A csúnya lány, 1935; Kalmár László: Sziámi macska, 1943), de a melodrámákban is gyakran találkozni vele (Bánky Viktor: Kölcsönadott élet, 1943).

A A tizedes meg a többiek szakított a második világháborús tematikát jobbára átitató pátosszal, továbbá az iróniát vezérszólammá avatva egészében tette nevetségessé a háborút. A film már a maga korában nagy népszerűségének (egy teljes évig tartották műsoron) és azóta sem avuló hatásának, továbbá Molnár tizedes moziikonná válásának azonban nem a deheroizáló modor vagy attitűd a titka. Sokkal inkább az, hogy Keleti Márton ragyogó érzékkel tapintott rá a magyar „néplélek” egy meghatározó vonására. Molnár tizedes az örök túlélő magyar kisember mozifenoménje, aki minden rá mért csapással szemben végtelenül kiszolgáltatott, mégis valahogyan kicselezi a sorsot, kikecmereg a slamasztikából. Már a nyitójelenet beszédes. Molnár oldalkocsis motorjával az elaknásított és bombákkal teli harcmezőn lavíroz, jó reflexekkel és nem kevés szerencsével térve ki a becsapódások elől. Jobbján a nácik, balján az oroszok, ő maga pedig „a történelem senkiföldjén” robog; így nyújtja a történelmi kataklizmák során mindig nagyot zuhanó, de örökkön talpára eső kis­ember fotogén képét. A film szimbolikájának másik fontos eleme a cselekmény központi helyszíne, a kastély, kompország vagy még inkább: „átjáróház-ország” metaforája. A hazai művészetekben és persze a közgondolkodásban főszerepű metafora itt izgalmasan tárgyiasul, úgyszólván tapinthatóvá válik: különböző nációk jönnek-mennek, különféle ideológiák képviselői tűnnek fel és maradnak hosszabb-rövidebb időre benne, folyvást annak reményét keltve, hogy egyszer köddé válnak örökre, de valahogyan mégis rendre itt ragadva.

Sokatmondó, hogy a (Major Tamás komornyikja melletti) két legfontosabb karaktert a forradalomban magát exponáló két színész, Sinkovits és Darvas Iván – Gálfy Eduárd zászlós szerepében – alakítja. (Utóbbi mondja ki a film sokat idézett mondatát, amely szintén a magyar közérzületet tolmácsolja végtelenül egyszerűen, mégis sokértelműen, egyúttal az álcamotívumot is értelmezi: „Ez Magyarország! Átöltözünk… mindig csak átöltözünk! Hát meddig lehet ezt bírni köpönyeggel, önérzettel?”) Mintha Keleti Márton ezzel a gesztussal – tehát azzal, hogy Sinkovitsot és Darvast lépteti fel ilyesféle, a néplelket-közérzületet sűrítő szerepekben – vezekelne mindazért, amit a forradalom emlékezete és öröksége ellen két munkájával, a Tegnappal (1959) és a Virraddal (1960) elkövetett…

Ugyanakkor a A tizedes meg a többiek sem mentes néminemű pártosságtól, így minden erénye elismerése mellett kritikával is illethető. Húsz évvel a szovjetek magyarországi megjelenése után a hódítók bűntetteinek (a málenkij robotnak, az erőszakorgiáknak) az élménye még sokakban elevenen élt, és ezeket a bűnöket Keleti Márton bagatellizálta: a szovjet fogolytábor bemutatásával vagy a Vörös Hadsereg egytől-egyig jószándékú katonái­nak rajzával. A filmről alkotott teljes képhez ez is hozzátartozik, jóllehet mára eme konnotációk megkoptak, miközben a poénok most is ülnek, a karakterek galériája pedig színes, izgalmas, elragadó maradt. A történet vagy fél tucat színházi adaptációja ismeretes, a film 1968-ban bekerült a „Budapesti Tizenkettőbe”, majd pedig 2012-ben az MMA által megszavazott legjobb ötvenhárom magyar film közé is.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala