Sziámi macska

A negyvenes évek magyar filmjei a nyereségek – és a látszólagos happy endek – ellenére gyakran a veszteség és a vereség érzetét keltik fel a nézőben (Bánky Viktor: Keresztúton [1942] és Kölcsönadott élet [1943]; Kalmár László: Egy szív megáll [1942] és Fekete hajnal [1943]; Bán Frigyes: Az utolsó dal [1942]). A hősök révbe érnek, de hiába a boldog vég, feszengés, diszkomfortérzés marad utána. A happy end látszólagossá tétele – felszíni megtartása, egyúttal érvényének megkérdőjelezése – nemcsak a melodrámákban, hanem néha a könnyedebb műfajban: a vígjátékban is érzékelhető. A negyvenes évek első felének igen produktív, egyúttal egyik legtehetségesebb alkotója, a számos tragikus románcot és melodrámát (Halálos tavasz, 1939; Lángok, 1941; Dankó Pista, 1940) jegyző Kalmár László romantikus vígjátéka, a Sziámi macska erre példa. Miután alapvetően vidám tónusú a film, a melodrámákban megfigyelhetőnél is nagyobb a kontraszt a boldogságtematika és a zárlat keserűsége között.

A jómódú Pali (Hajmássy Miklós), miután szakított hetedik menyasszonyával, megfogadja, hogy a legelső nőt, akit útjába sodor az élet, feleségül veszi. Barátjának, Lacinak (Bilicsi Tivadar) egy mulatóban önti ki a lelkét, amikor megjelenik a színpadon a félig sziámi, félig magyar dizőz (Szeleczky Zita). Pali azonmód beleszeret, és a lánynak is, bár kezdetben tébolyultnak nézi, megtetszik a férfi. Hamar összemelegednek, frigyre mégsem lépnek, ugyanis Laci – féltve barátját az elhamarkodott döntéstől – éket ver kettejük közé. Csakhogy közben ő is beleszeret a lányba, akiről mellesleg kiderül, hogy Takács Mancinak hívják, egyszerű magyar lány, tehát nem félvér, az otthonának hitt villa sem az övé, hanem a keletkutató Sármány professzoré, aki per momentán misszióban van, ezért a házára Manci szülei vigyáznak. Egzotikus identitását Manci a villa tárgyaitól megihletve vette fel, hogy munkához jusson. Időközben hazatér Sármány, akitől Manci megtudja, hogy kitalált identitása valódi: ő tényleg félvér, csecsemőként talált rá a professzor, és a szüleinek hitt házaspárt bérelte fel, hogy felneveljék. Manci összeomlik, mire a prof azt javasolja neki, fogadja el a Bangkokból érkezett, de hozzá hasonlóan félvér, azaz kettős identitású selyemgyáros házassági ajánlatát. „Ő is félig európai, mint ahogyan te félig ázsiai” – szól az érv, amelyet Manci elfogad: igent mond a selyemgyárosnak, és elutazik vele. Pali és Laci két hónapra rá népes társaságban adomázik Manciról.

Bár itt-ott a film inszcenálása is megragadó (a nyitányban, továbbá a sokszereplős – a mulatókban, lokálban játszódó – jelenetekben pazar a kameravezetés), mégis igazán a műfajképe izgalmas. Egyrészt kifordítja és rétegzetté teszi a mindenkori romantikus vígjátékban központi – illetve az 1945 előtt magyar melodrámákban és tragikus románcokban is gyakran feltűnő – álca­motívumot (Manci megjegyzése a zárlatban sokatmondó: „én azt sem tudtam, hogy igazat hazudtam”). Másrészt azért unikális a film, mert a romkom-alaphelyzetet a szorongásos melodrámákra jellemző végkifejletig viszi.

A romantikus vígjáték egyik mesternarratívája – gyakran megjelenő cselekménymodellje – szerint a mese kezdetén egymással szerelembe eső páros tagjai közé akadályok sorozata vág éket. A film az akadályok legyűréséről szól, míg a pár újra egyesül, jobbára házasságban. A klasszikus romkomban a nemek konfliktusa gyakran más természetű ellentétekkel egészül ki, például osztályfeszültséggel (Frank Capra: Ez történt egy éjszaka [It Happened One Night, 1934]) vagy származási különbségekkel. Ennek a modellnek a Sziámi macska maradéktalanul megfelel, azonban Kalmárnál – szemben a klasszikus holly­woodi darabokkal – a házasság nem a szerelmeseknek jár, hanem egy ismeretlennek, míg a szerelmesek – Pali és Laci egyaránt – hoppon maradnak. Mindez nemcsak a szereplőkben, de a film nézőjében is kielégületlenséget szül. A Sziámi macska azonban nemcsak ezzel támadja a romkom-műfaj sztenderdjeit. Ebben a történetben senki sem kapja meg, amire vágyik (kivéve az epizodista selyemgyárost), illetve mintha nem is tudnák a figurák, hogy mire vágynak: Pali feleséget akar, bárki legyen az; Laci minden nőt magának akar, csak feleséget nem, aztán mégis házasodna; Manci vágyairól pedig alig valamit tudni. Olybá tűnik, a Sziámi macskában egyik főszereplő sem önazonos, egyik sem önmaga.

A film a harmincas évek glamúrmozijának katarzisát és szerelemképét bírálja azzal is, hogy a szerelmesek érzéseivel kapcsolatban kételyeket ébreszt. Egy klasszikus holly­woodi romantikus vígjátékban a fináléban fel sem vetődik, hogy a felek esetleg mégsem szeretik egymást, ezzel szemben Kalmárnál mind Pali, mind Laci érzelmeinek komolysága kérdőjeles. Az események boldog lezárását célzó utolsó jelenet – melyben a két férfi bohókásan cseverészik és anekdotázik a Mancival átélt kalandjairól – nyomatékosítja ezt (talán Kalmár László szándékai ellenére). Paradox, de ez a kóda épphogy önfeledt és vidám hangulatával hagy rossz szájízt maga után. Hiszen miféle szerelem az, amely két hónappal a lezárulta után adomázás tárgya lehet?

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala