súgó szűrés
keresés

Szerencsés Dániel

Rendező
Sándor Pál
Bemutató
1983.03.10.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 29 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A jóhiszemű, kamasz címszereplő és nála érettebb barátja, Angel Gyuri 1956. december elején úgy döntenek, elmennek az országból. Előbbi nem forradalmár, nem kell menekülnie, ő szerelme után indul Bécsbe; másikuk katonaként átállt a felkelőkhöz, neki muszáj mennie. Vonatra szállnak sok más disszidálni szándékozóval, és egy szállodában várják, hogy az embercsempész átvigye őket a határon. Végül, más-más okból, mindketten visszafordulnak.

A történet alapjául Mezei András írása szolgált, amelyet a rendező állandó munkatársaival, Bíró Zsuzsa dramaturggal és Tóth Zsuzsa forgatókönyvíróval ültetett át filmre, ugyanakkor saját élményét is beledolgozta a történetbe: 1956 decemberében ő is ott állt a pályaudvaron a menekülők között. Jól döntött-e Szerencsés Dániel, hogy Magyarországot választotta? Miért nem mentek, akik maradtak? Sándor Pál keserű-groteszk filmjének központi témája nemcsak 1956-ban, hanem ezt követően évtizedeken át, így a film keletkezésének idején is foglalkoztatta a „legvidámabb barakk” lakóit: disszidáljanak Nyugatra, vagy éljék életüket a szocializmus szűk és szürke világában? A Kádár-korszak több, ’56-ot érintő filmjében bukkan fel az ország elhagyását választó szereplő (Szabó István: Szerelmesfilm, 1970; Gothár Péter: Megáll az idő, 1982; Bereményi Géza: Eldorádó, 1988), de Sándor Pál rendezésén kívül csak egy játékfilm történetének egészét mozgatja a forradalmat követő emigráció. A témával elsőként foglalkozó alkotás, az 1957-es Éjfélkor (Révész György) művész házaspárja ’56 szilveszter éjjelén készül elhagyni hazáját, azonban nem egyezik szándékuk; végül a balett-táncosnő megy, a színész marad. Az Éjfélkor egy szerelemi történet keretében beszél a „menni vagy maradni” dilemmáról, míg huszonöt évvel később a Szerencsés Dániel társadalmi problémává tágítja a jelenséget.

A helyszínek szerint hármas tagolású film első színtere a harcoktól romos Budapest, a második egység a vonatút, ahol hőseink beleolvadnak a menekülők tömegébe, s csak egy-egy sorsot képviselnek a felvillanó számos életút között. A kettőt az állomáson gyülekező tömeg jelenete köti össze, amelyet Ragályi Elemér operatőr kézből vett fel, s ahogy „táncol” a kamera a várakozók között, kiemeli a későbbi epizódszereplőket, a korszak jellegzetes figuráit. A szálloda adja a film harmadik helyszínét, ahol összezárva, várakozás közben a disszidálók között egyre szorosabb kapcsolat alakul: az összetartás vágya és a gyűlölködés egyaránt szabályozza viselkedésüket. A különböző helyszíneket egységes világba fogják Ragályi sötét tónusú képei: a komor, zárt terek (lakásbelsők, vonatfülkék, a hotel csarnoka) a forradalom leverését követő nyomasztó hangulatot, kilátástalanságot érzékeltetik.

Nemcsak az emigráció miatt, de más áthallások okán is Sándor Pál filmje az ’56-os eseményeken keresztül saját koráról is beszél. A vonatúttól kezdődően utalásai egyre gyakrabban mutatnak túl a cselekmény téridő-keretén, s üzennek a jelennek. Az utasok és az őket igazoltató egyenruhások közötti párbeszédek például egyértelműen a kádárizmus magatartásformáira, a látszatcselekvések és a kétértelmű szólamok világára utalnak. „Minden hazugsághoz kell egy kacsintás” – magyarázza egyikük Szerencsés Dánielnek, aki mit sem ért a képmutató viselkedésből. „Mi is tudjuk, ők is tudják” – hangzik el, és ekkor a film készítői „kacsintanak” a korabeli nézőre.

Szerencsés Dániel (az akkor még főiskolás Rudolf Péter kiváló alakítása) anya és fia szeretetteljes kapcsolatából szakad ki, mikor nekivág a nagyvilágnak; később majdnem közösséggé formálódó társaságban tapasztalja meg az együvé tartozás felemelő érzését, mégis magányosan, barátját és reményét vesztve tér haza. A ragaszkodó fiú nem történelemformáló hős, inkább sodródik az eseményekkel, míg a tudatosabb és önállóbb Gyuri (a szerepet a később színházi rendezőként, forgatókönyvíróként és színészként egyaránt dolgozó Zsótér Sándor játssza) ezzel szemben azokat képviseli, akik hittek a forradalomban, harcoltak a szabadságért, és odavesztek. Az alkotóknak elég egy-egy jelenet, hogy remekül felvázolják az epizódszereplők sorsát. Ezek közé tartozik, ahogy Gyuri apja (Bodrogi Gyula) tömi magába az ételt, mintha örökké a börtönévek éhezését pótolná. Kiderül róla, hogy egykor kommunista volt, félreállították, mégis, ha vitára kerül a sor, inkább feljelentőjét menti meg a lincseléstől, mint hogy a forradalmárok közé álljon. A széthúzás és az összetartás vágya (Sándor Pál többi rendezéséhez hasonlóan itt is) kéz a kézben jár: a forradalom jelképévé vált kivágott címerű lyukas zászlót lengető társaság tomboló körtánca zárja a keser­édes mulatságot. „Óriási, mindenki együtt” – repes a boldogságtól Dániel. „Most pedig mindenki menjen haza!” – szólítja fel honfitársait, mert a tiszta érzésű fiú elhiszi pár percre, hogy az együvé tartozás örökre szól. Ennek a történetnek azonban nincsek nyertesei. Az apjában csalódott Gyuri számára sem a disszidálás, sem az itthon maradás nem jelent jövőt: a vonatból kivetve magát veszti életét. Az utolsó képsorban a vonat egy alagútba ér, és a kétségbeesett, csak nevében szerencsés Dániel arcának kimerevített közelijével ér véget a film. Nem csoda, hogy bemutatását a filmcenzorok fél évig megakadályozták. Kifogásolták, hogy az egyik főszereplő forradalmár, és ragaszkodtak az országba bevonuló szovjet katonák jelenetének finomításához. A közönség és a szakma azonban elismeréssel fogadta a filmet: a Filmszemle fődíját nyerte el, Cannes-ban pedig a kritikusok díjával jutalmazták.

Irodalom

Hirsch Tibor: Zsáner és forradalom. Ötvenhatos filmek és jellemző műfajkereteik a Kádár-korban. In Szűk Balázs (szerk.): ’56, te suhanc. Az 1956-os forradalom és szabadságharc magyar játék-, tévé-, animációs és kísérleti filmek tükrében. Debrecen, 2017, Debreceni Művelődési Központ.