súgó szűrés
keresés

Te (Szerelmesfilm)

Rendező
Szabó István
Bemutató
1963.01.03.
Filmtípus
rövidfilm
Filmhossz
10 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Szabó István (1938-) pályafutása, ahogy nemzedék- és osztálytársaié, az 1961-ben végzett „nagy” Máriássy-osztályé, az épp akkor megalakuló Balázs Béla Stúdióban indult. Szabó különösen aktívan kapcsolódott a BBS életébe: diplomafilmje, a Koncert (1961) a főiskola és a BBS koprodukciójában készült, első rövidfilmjei, a Variációk egy témára (1961) és a Te (Szerelmesfilm) pedig már a Stúdióban zajló műhelymunka eredménye. Szabó jelenléte nemcsak aktív, hanem jellegzetes is: BBS-rövidfilmjei első egész estés munkáinak szemléleti és stiláris előképei; ezekben találja meg azt az elsősorban a francia új hullámon, s azon belül is François Truffaut-on „iskolázott” hangot, amely korai trilógiáját (Álmodozások kora, 1965; Apa, 1966; Szerelmesfilm, 1970) jellemzi. Mindennek látványos bizonyítéka a Te alcíme, amely a trilógia harmadik darabjában lép elő főcímmé.

Szabó BBS-filmjei a szó eredeti értelmében etűdök, vagyis a gyakorlást, a művészi kifejezési eszközök elsajátítását segítő darabok. A Te ennek a leírásnak minden elemében megfelel, ezen túl pedig kapcsolódik a fogalomhoz legközelebb álló művészeti ág, a zene világához is, hiszen a tízperces műben csak néhány rövid dialógus hangzik el, hagyományos történetmondásról nincs szó; a Mozart B-dúr zongoratriójára komponált képeket a ritmus és a kompozíció szervezi meg.

A két motívumot variáló, kétszer három tételt rövid előjáték vezeti be: női portrékat látunk sorakozni egymás után a képzőművészet történetének legkülönfélébb korszakaiból, miközben egy nő és egy férfi sokat mondó párbeszédét halljuk:

„– Rajzolj le!

– Nem lehet.

– Miért?

– Mert nem vagyok festő. Nekem minden mozog. Ez a lényege.

– Hogy érted ezt?

– Hát ahogy felemeled a kezed, aztán leengeded, lépsz, megállsz és újra indulsz. Az egész együtt. Mozgás. És ha mosolyogsz vagy komoly leszel, mert közben gondolkozol. Ez is mozgás, nem?

– Azt hiszem, igen.”

A férfi válasza ars poétikusan fogalmazza meg a filmrendező művészi hitvallását, aki számára tehát minden (a) mozgás. A festészeti példatár pedig mintegy a művészettörténeti hagyományba illeszti saját törekvését, méghozzá az európai modern film szellemében, amely társművészeti idézeteivel egyenrangúként jelöli ki a hetedik művészet helyét a többi között. Az előjáték után a női hang tulajdonosát látjuk: egy fiatal lány (mozgó) portréját a mozivásznon, azaz egy fehér fal előtt, lepedőbe burkolt meztelen testtel az ágyban, amint a férfihang tulajdonosával beszélget. A párbeszéd még két hasonló beállításban fog folytatódni, ám a férfi ellenbeállítását nem kapjuk meg, őt egyszersem látjuk, csak halljuk, így mintegy az ő (rendezői) szemszögéből figyeljük a lányt. A három párbeszéd mögé illesztett három másik tétel ily módon azt a képzetet erősíti, hogy azok a férfi (a rendező) mozgó portréi a lányról: variációk szerelme (avagy a szerelem) témájára, a filmnyelv formai lehetőségeinek bravúros felvonultatásával.

A lány a város jellegzetes geometrikus tereiben mozog; hol a gyalogátkelőhely vízszintes csíkjainak alsónézőpontú vonalain szalad át jobbra és balra; hol egy lépcsőház függőleges vonalú korlátai mögött siet le és fel. Hol meg le-felugrál a villamosról és a villamosra a csukódó-nyíló ajtón keresztül; hol megáll egy kirakat előtt, hogy az üveg transzparens tükrében megigazítsa haját, ruháját; hol egyszerűen napozik egy belső udvaron, ám ezt is perspektivikus-geometrikus felső gépállásból látjuk. A lány alakjának más természetű filmes megfigyelése a város terében cinema verité módszerrel rögzített sétája, amikor is a járókelők nemcsak őt, hanem az őt rögzítő filmeseket is szemrevételezik, s eközben bele-belenéznek a kamerába. Erre a modernista önreflexióra rímel játékosan a film utolsó snittje, amikor maga a lány néz bele a kamerába, sőt még ránk is kacsint. Alakjának változatos variációját tovább gazdagítják a különféle trükkök, illetve filmnyelvi megoldások: a lassítások vagy a montázzsal összekapcsolt, változatos városi terekben ismételt hasonló mozdulatok, mint amilyen a lány körbefordulása. Az ősfilmek gegjeit idéző néhány mininarratíva is helyet kap a filmben, amikor tehát nem a ritmus, a kompozíció határozza meg két snitt kapcsolatát, hanem az ok-okozatiság és az időrend: ilyen az utcai mérleg használatának vicces trükkje, a fogorvosi rendelő ablakán bebámuló kamaszok tablója, valamint a lány útjába kerülő esküvő, amely saját kapcsolatáról is elgondolkodtatja. Ez az egyetlen mozzanat, amely a variációsorozatot megszakító párbeszédre, az abban rejlő „történetre” közvetve utal (továbbá az egyik rövid beállításban látjuk a lány találkozását egy fiúval: ő volna a beszélgetőpartner? – erre azonban nincs semmiféle „narratív” bizonyíték).

A Te nem történetet mond el, hanem egy érzést, hangulatot fogalmaz meg, a szerelemét. Mindezt azonban olyan gazdag és változatos filmformával teszi, hogy joggal ébred fel a nézőben a gyanú: a film nem csupán a láthatatlan férfi(tekintet), a rendezői alteregó lány iránti, hanem legalább ennyire a húsvér rendező, azaz a pályakezdő Szabó István film iránti szerelméről szó. Avagy a szerelmes filmről.

Irodalom

Győrffy Iván, Antropomorf alakzatok. „Lírai” etűdök a BBS műhelyében = Gelencsér Gábor szerk., BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve, Budapest, 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió, 97–113.

Marx József, Szabó István. Filmek és sorsok, Budapest, 2002, Vince Kiadó, 91–103.