súgó szűrés
keresés

Oravecz Imre: 1972 szeptember

Szerző
Oravecz Imre
Kiadás éve
1988
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
130
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Oravecz Imre harmadik kötetének címe kettős referenciával bír: egyrészt az életművön belül, ugyanis a szerző debütkötete, a Héj – több éves csúszással – csak 1972-ben jelenhetett meg; másrészt Oravecz 1972 őszén disszidált, ami alapvetően meghatározza a kötet jellegzetesen párbeszédes formájának közvetítettségét. A recepcióban az utóbbi révén kirajzolódó én–te-viszonyt a legtöbben az 1972 szeptember mottójául választott passzus felől értelmezték, mely Szabó Lőrinc A huszonhatodik évéből való. Ugyanakkor a megszólaló és a megszólított között lezajló kommunikáció keretbe foglalása sem pusztán a modernség második hullámában uralkodó beszédmód újraírása, sem pedig egyszerű továbbvitele az Egy földterület növénytakarójának változásában megtalált prózavers formának. Az 1972 szeptember nyitott az életműben utána következő kötet felé is – amennyiben előszavának keletkezési körülményeit majd a Kedves Johnban (1995) olvashatjuk –, hovatovább ez utóbbiban hangsúlyos napló-, illetve levelezőlapformát már az 1972 szeptember néhány darabjában is tetten érhetjük (Mint mindenütt; Kezdetben jött).

Az 1972 szeptembert uraló vallomásos beszédmód tehát a szerelmi líra magyar hagyományához kapcsolódik, ugyanakkor távolságot is tart attól. Az olyan versek, mint a Délelőtt értünk vagy a Nyugat felől a veszteséget és az elhagyatást, vagyis a hiány móduszait mutatják fel az ismételt cselekvés ugyanúgy sohasem végrehajtható formáival. Ekként pedig időszembesítőnek is nevezhetők: „jöttem megint, mint azon a régi őszi délelőttön, csak akkor stoppal, most meg magam vezettem”. A megszólított te bizonyos esetekben nem más, mint maga a beszélő, vagyis önmegszólításokkal van dolgunk. Az emlékezés és a felejtés egymást feltételező működésének effajta retorikai lecsapódása összekapcsolódik a lírai szubjektum (megszólaló és megszólított én-re) hasadásával. Ez a széttartás megfigyelhető, ahogyan az elhagyott haza és az ismerőssé vált idegen hely egymással párbeszédbe lép, illetve a felhasznált, de kényszerűen elhagyott hagyomány tovább él. Az egymással összeütközésbe kerülő, mégis szintézisbe rendeződő mozgások végül a te alakzatába íródnak be. Tehát az apostrophénak, az elfordulás és az odafordulás alakzatának terméke, azaz a megszólított lesz az emlékezés és a felejtés aktusainak hordozója. A másik nem egyszerűen tárgya a szerelemnek, nem is egy antropologizált versbéli alanyként tűnik fel, hanem a beszélő cselekvéseinek lenyomatává lényegül át. Kulcsár Szabó Ernő még ennél is tovább tágítja a párbeszédstruktúra értelmezhetőségét: az emlékezet irányultságát nem kizárólag a múlthoz való hozzáférhetőség kérdésévé teszi meg, hanem azt a jövőre is vonatkoztatja. Véleménye szerint a kötet jövőorientáltságának kulcsa a hatástörténetben jelölhető ki: a szerelmi vallomáslíra kontextusát mindössze a befogadónak a vallomáslíra hagyományának ismeretéből fakadó megértésgesztusai állítják elő.

Az egyetlen olyan cselekvés, amely a törések megfékezésére képes az 1972 szeptemberben, a szeretkezés. Annak során ugyanis az én-ből és a te-ből mi lesz nyelvileg is. Azonban, ahogy arról a már említett Mint mindenütt tanúskodik, az aktus „végkimerülésig” tart. Ez jelenti egyrészt az én felszámolódását a mi-ben, másrészt pedig magának a cselekvésnek a kiüresedését is. Ahogy arra Pataki Viktor rámutat, a szeretkezés egyre inkább a(z áru)csere jellemzőit mutatja; nemcsak devalválódik ezáltal az eredeti aktus, de az én és a te intimitása is megbomlik (intézményesül), egyúttal a szeretkezés eredeti motivációja, célja, sőt résztvevői is felszámolódnak. A végkimerülésig tartó szeretkezés a tartalom nélküli ismétlés monotonitásába fullad. Máshol viszont az intimitás intézményesítésben való feloldása csak kezdetben idegenít el teljesen a másiktól. A Tudtam c. versben a másik által végrehajtható legmegalázóbb cselekedet, hogy a beszélőt „jogi esetté egyszerűsíte[tte]”; ami a zárlatban éppen az én és a te azonos minőségűvé válását eredményezi: „valóban olyan leszek, amilyennek látsz, akkor olyan leszek, mint te.” Ez pedig eltávolítja a kötetet az egyértelmű önfeltárulkozás vallomásosságától, hiszen az osztott pozíciók nem rögzíthetők egyértelműen az én vagy a te világában.

Az Egy földterület növénytakarójának változásánál is jobban szemet szúrhat az 1972 szeptember élőszóbeliséget imitáló és közérthetőségre törekvő nyelvezete. Akárcsak az előző kötetben, az 1972 szeptemberben is keverednek a regiszterek. A párkapcsolatot gyakran a romantikus ponyvaregények nyelvi eszközeivel írja le a szöveg, ugyanakkor megtartja az analitikus-antropológusi szemléletet is. A szerelem folyamatának közérthető leírhatósága pedig – mint arra Ősi János rámutatott – abban az oraveczi hitben gyökerezik, hogy minden jelenséghez megtalálható az ahhoz illő kifejezésmód. Ugyanakkor arra Kulcsár-Szabó Zoltán is felhívta a figyelmet, hogy bár az Oravecz-líra a köznapi megszólalás elemeiből építkezik, a sablonosság elburjánzásának vagy a deretorizálódásnak gátat szab a hosszú körmondatok szintaktikai és ritmikai szerveződése. Ráadásul nemcsak az önmegszólítás miatt mutatkoznak a versek ’pszeudopárbeszédeknek’, hanem azért is, mert gyakran a megszólaló képviseli a „távollévő felet” is: a saját szólamába pedig ezt függő beszédként építi be (Úgy látszik; Azt kérded). Ezzel egyszersmind kirajzolódik a kötet naplószerű narratívája, mely a tulajdonképpeni párbeszéd hordozója. Nemcsak a motivikus ismétlések révén, de egyáltalában egy cselekvés kiüresítésig tartó ismétlése, a kommunikációs módok azonossága alapján. E párbeszéd feltételéül az azonos asszociációs módok is szolgálnak (pl. mindig nagyjából ugyanaz jut eszébe a beszélőnek ugyanarról a tárgyról vagy helyzetről), így a kötetkompozíció magának az emlékezésnek is a tüköralakzata.

Irodalom

Kulcsár Szabó Ernő, A felejtés lírai „mnemotechnikái”: Oravecz Imre és az 1972. szeptember, Uő., Szöveg – Medialitás – Filológia: Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Budapest, 2004, Akadémiai.

Kulcsár-Szabó Zoltán, Oravecz Imre: 1972. szeptember, Tiszatáj, 1994/10.

Ősi János, A prózaversen innen és túl: Az Oravecz-líra poétikájáról, Alföld, 1995/10.

Pataki Viktor, Médiumok árnyékában: Mediális áttételek működése Oravecz Imre 1972. szeptember című művében, Tiszatáj, 2016/6.