súgó szűrés
keresés

Jékely Zoltán: A Bárány Vére

Szerző
Jékely Zoltán
Kiadás éve
1981
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
432
A szócikk szerzője
Sturm László

A kötet Jékely tanulmányait, esszéit, könyvkritikáit és publicisztikai írásait adja közre. Körülbelül négy évtized, vagyis a teljes életpálya termését, az 1930-as évektől az 1970-es évekig. Betekintést ad műhelyébe, életébe, utazásaiba, irodalmi ízlésébe, emberi és szellemi kapcsolataiba.

A könyv négy ciklusból áll. Az elsőben a világirodalom – többnyire általa fordított – nagyjait idézi meg. Dantéról három tanulmány szól. A legtöbbet francia írókkal foglalkozik, de van spanyol (Calderon), román (Eminescu) és német (Thomas Mann) is témái között. A második ciklus a múlt és a félmúlt klasszikus értékeit, alkotóit és jellemző érdekességeit tárgyalja. Itt a temetési prédikációiról elhíresült Verestói Györgytől és Csokonaitól Széchenyin, Adyn, Krúdyn és másokon át Hunyady Sándorig és a személyes példaképként bemutatott Kuncz Aladárig ível a skála. Ezek mellett szó esik egy falusi anyakönyv tanulságairól, egy 19. század eleji bűntényről, régi kalendáriumokról és a nagyenyedi kollégiumról. A harmadik rész kritikákat, méltatásokat tartalmaz. Figyelme főleg az erdélyiekre és saját nemzedékére, a Nyugat harmadik nemzedékére irányul. A negyedik ciklusba újságcikkek, útiképek kerültek.

A hasonló művek felemás megítéléséről írja Jékely Kosztolányi kapcsán: „A nagy írók szellemi hagyatékában könyvtárpolcokon utolsó, de érdekesség szerint bizonnyal első helyet foglalnak el a »paralipomenák«. A szellemi forgácsoknak, nagy művek lepattogott szilánkjainak […] olyanforma ízük lesz, mint a kenyértésztából maradt vakaréknak, a lángosnak: ízletesebb, mint maga a kenyér”. Tandori szerint ~ „Jékely Zoltán egyik főműve”.

Az írások stílusát – mint a fenti idézet is mutatja – az érzékletes, képeket és hasonlatokat sűrűn alkalmazó, „régies ízekben gazdag erdélyi nyelvhasználat” (Pomogáts) határozza meg. Jékely a dantei-aranyi nyelvet eszményíti. Szerinte a magyar nyelv Arany „művében mutatja fel a fejlődésnek a Dante nyelvével azonos fázisát: népi gyökereiben, tudós virágzásában, színességében, hajlékonyságában”. Ennek jegyében többször neheztelően nyilatkozik a nyelvújításról.

Jékely gyakran hívja fel a figyelmet a témával való személyes viszonyára. „Csapongó […] el-elrévedező kalaúz” – jellemzi Tamásiról szóló „elfogult” írását, de a legtöbb esszére kiterjeszthető ez a meghatározás. Az élményközpontú megközelítést joggal emeli ki Benkő Samu a kritikájában: „Élményt sugall itt minden írás […] az érintkezési pontokat tárja fel, ahol világlátása, erkölcsi értékrendszere és ízlésbeli igényessége találkozik a megidézett nagy előddel […] azt fürkészi, hogy milyen alapélmény szorítja őket”. Magának Jékelynek az alapélményét Pomogáts Béla szavaival lehet leginkább megragadni: „csendes száműzetéstudat, az örökös elmúláson merengő rezignáció”. Az ebből fakadó „esztéta magatartást” egészíti ki a „tragikus történelemszemléletből” adódó közösségi elkötelezettség. Jékely a történelemben kíméletlen logikát érzékel: „a történelem ismétli önmagát […] korok és helyzetek atavisztikusan visszatérnek”. A megtartó közösség tud értelmet és védelmet nyújtani a fogaskerekek közé lökött embernek. Az élet rendje, amiről például A matrikula vallomása tanúskodik. Vagy a nagy felvillanások, amiről egy 1848–49-es kiállításhoz kapcsolódva írja: „az ereklyék köteleznek”. A történelem – általában kedvezőtlen – menete egyedi alkotóutakat és általános nyelvhasználatot, nyelvromlást egyaránt befolyásol. Az utóbbiról írja: „nálunk a stílus betegségének és satnyulásának fő oka a magyar nép évszázados, többrétű gyarmati sorsa”. Az előbbire a Kacsó Sándor-kritika vége ad példát: „E földtáj politikai fejlődésétől és társadalmi előmenetelétől függ, hogy megadatik-e Kacsónak az egyre mélyülő szépirodalmi kiteljesedés, vagy pedig dúsan áramló tehetségét publicisztikai tevékenységre váltja”. A székelységre – és szűkebben Tamásira – jellemző játékosságot és balladai látást szintén a történelmi ellenfelekkel és a zord természeti körülményekkel folytatott állandó harcra vezeti vissza: „a valósággal szemben való szellemi tiltakozásra”.

Az irodalomról elejtett megjegyzései alapján a műnek egyszerre kell figyelmet fordítania saját korára, társadalmára és birtokában lennie valamiféle „transzcendens lobogás”-nak. A témánál fontosabbnak látja a nyelv és a képzelet gazdagságát. Személyiségformáló élményt vár az irodalomtól. Ezért a jó mű részévé válik az olvasónak. Kolozsvári Grandpierre Emil műveiből például ezt hiányolja: „megelégedett a szabatossággal, s regionalizmus-csömörében még a tájszavakat is messze kerülte. Ezért nemigen lehetett mondatainak emlékezetbe vésető sava-borsa”. Regényeit, novelláit (és verseit) ismerve ars poeticaként is olvashatjuk: „szépprózától elsősorban hangulatteremtést várunk […] bűvös sugárzást”. A remekmű valamiképpen beilleszkedik egy alapvető mintázatba, „az emberiség mítoszainak több ezer éves vonulatába”. A fiatal Dsidától ugyanezt kéri számon, költőibb szavakkal: „hiányzik még verseiből a lélekbeli és űrbeli előlétezés (mely minden igazi vers kritériuma!), hiányzik a sorsszerű eleve elrendelés”.

Irodalom

Béládi Miklós, Jékely Zoltán: A Bárány Vére, Jelenkor, 1981/9.

Benkő Samu, Margó, Utunk, 1982/3.

Pomogáts Béla, Jékely Zoltán: A Bárány Vére, Kortárs, 1981/11.

Tandori Dezső, Nem a hirtelen virágzás, Új Írás, 1981/ 9.