Dobai Péter: A birodalom ezredese

A nyolcvanas évek új korszakot jelent Dobai Péter pályáján. A szerző első alkotói periódusát (ami 1968–69 és 1978–79 közé tehető) az intenzív és – a műfaji megoszlás tekintetében – kiegyensúlyozott irodalmi (vers-, novella- és regényírás), valamint filmes (rendezés, forgatókönyvírás, színészi munka) jelenlét jellemezte. Az egyensúly a nyolcvanas években, második alkotói korszakában megbillen, profi forgatókönyvíróvá válik, s így ezirányú munkássága mélyül el, s ezzel párhuzamosan és összhangban prózaírói tevékenysége. Szabó István történelmi trilógiájának (Mephisto, 1981; Redl ezredes, 1985; Hanussen, 1988) forgatókönyvírójaként nemzetközileg is elismertté vált: 1981-ben Cannes-ban Az Év Legjobb Forgatókönyve-, 1982-ben Agrigentóban Cinema Narrativa-díjat nyert. A nyolcvanas években Dobai a profi filmgyártásban tevékenykedett, és publikálási nehézségekkel sem küzdött. Sosem rendelkezett nagy olvasótáborral, kezdettől egy szűkebb, intellektuális réteget vonzott, de a nyolcvanas években megjelent értelmiségi bestsellereivel (Lavina, 1980; Háromszögtan, 1983; Ív, 1988) nyitott a szélesebb olvasóközönség felé.

A birodalom ezredese a Redl ezredestől független, autonóm alkotás, már az 1984-ben megjelent filmforgatókönyvben is szerepelnek a filmben elhangzó dialógusokból kihúzott, jellemzően Dobait idéző sorok (pl. „Redl: Egész életemben nélkülöztem a valahová tartozás érzését…”). Az ezredes alakjának szerzőre gyakorolt hatását mutatja, hogy a szubjektívebb regényműfaj után, 1987-ben a Valóságban megjelent, Egy uniformis öngyilkossága (Még egyszer Redl ezredesről) című tanulmányában objektívebb formában is elemezte Redl sorsát. Szabó Istvánnal („Redl el akarja tüntetni magát, nem akar azonosulni saját magával”) szemben Dobai azon a véleményen van, hogy Alfred Redl azonosult önmagával, elérte szubjektivitásának végső határát, átlépte azt, s ezáltal „tűnt el”; a filmre vitt Redl ezredes a „valódi”, az író által életre keltett Alfred Redl ellentéte. A regény ugyanis a filmmel ellentétben nem csupán Redl ezredesről szól, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról, vagyis Redl gondolatai, cselekedetei nem önmagukban, az ezredes szempontjából jelennek meg, hanem a legtágabb történeti-világnézeti kontextusba építve. Dobai műve elsősorban a birodalomról szól, amellyel az ezredes azonosította magát. Újszerű témafelvetése miatt a korabeli kritika egy része kiemelkedő, hatalmas műnek nevezi A birodalom ezredesét, mert a szerző a magyar irodalomban elsőként próbálja áttekinteni a Monarchia felbomlásának körülményeit, „gyökeresen újat mond a témáról”. A regényt külföldön is kedvezően fogadták, 1987-ben szerbre és horvátra, 1990-ben cseh nyelvre, 1991-ben pedig németre fordították le.

Dobai már első regényében, a Csontmolnárokban is az „avantgárd” adaptációs technikáját alkalmazza, rengeteg korabeli dokumentumanyagot, naplót, levelezést használt fel, a naplóanyag lehetővé tette a filmhez hasonló technika alkalmazását, a vágásokat, a képek lassú vagy gyors pergetését. A szerző A birodalom ezredesében is dokumentációt vegyít fikcióval, célirányosan egészíti ki a korabeli dokumentumokat képzeletével, de ezzel a regényével – szándéka szerint – a hagyományelvű, ábrázoláscentrikus nagyregényhez tér vissza. A birodalom ezredesét végig a szecessziós stílusú, túltelített mondattípus, a bőbeszédűség határozza meg, erre utalnak azok a kritikák, melyek a precízen megszerkesztett, szikár tömörségű Csontmolnárok felől olvasva értelmezték, s marasztalták el a regényt. Dobai a Csontmolnárokhoz hasonlóan a kamera mozgását teszi meg szövegszervező erőnek: nincsenek fejezetek, egyik jelenetről a másikra ugrik, a „kameramozgást” csak az esszébetoldások szakítják meg. A korábbi regényben még újszerű gyors vágások, célszerű helyzetrajzok, karakteres epizódfigurák alkalmazása ekkorra már a rutinos és tehetséges Dobait mutatták. Az elmélkedő betétek, a történelmi ismeretterjesztő kitérők, a filozófiai, politikai, esztétikai, harcászati információözön, az agresszíven sodródó képzuhatagok, a versprózába forduló, nyelvileg szuggesztív leírások szétfeszítik egy reális értelemben vett regény keretét. A mű szereplői a szerzői gondolat közvetítői, Redl ezredes tudatában a huszadik század eleji Monarchia kultúrtörténeti vonatkozásai összegződnek, s a regény szereplőiről általában elmondható, hogy filozófiai, politikai, esztétikai meditációvá válnak, a legdrámaibb helyzetekben is képesek hosszas filozófiai fejtegetésbe bonyolódni.

A birodalom ezredese az eddigi életmű felől nézve egy Dobai-breviárium, nemcsak a szerző addigi műveinek stílusbeli és technikai megoldásai válnak láthatóvá, hanem az érett kor lírájának stílusjegyei, szókincse, tematikája is megtalálható a regényben. A birodalom ezredesében Dobai saját személyiségét és életproblémáit historizálta (a mű önkommentárokkal van tele, Redl önarcképszerű hős), s egyúttal bepillantást engedett írói módszerébe (részletező és dekoratív dokumentációs technika), vagyis a mű módszertani szempontból, a szerző habitusa (exkluzivitás, egzaltációigény, megváltásprobléma) felől nézve egyaránt érdekes. A populáris zsánerek és a kulturális exkluzivitás ötvözésének köszönhetően létrejövő, sajátosan hibrid könyv a midcultnál több, de annál kevesebb, hogy a később megerősödött irányzatok (pl. posztmodern) látókörébe kerüljön. A szerző írói programja nagy hangsúlyt fektet a múlt feltárására, a történelem megértetésére és tanítására, s ennek a küldetésnek A birodalom ezredese a mai napig eleget tesz.