súgó szűrés
keresés

Panek Zoltán: A földig már lépésben

Szerző
Panek Zoltán
Kiadás éve
1977
Műfaj
regény
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
376
A szócikk szerzője
Borcsa János

Korjelenség volt a magyar regény intellektualizálódása A földig már lépésben megírása és megjelenése idején, vagyis át- és felértékelődött a reflexió regénybeli szerepe. A Panek-regényben egyenlő, ha nem éppen a narrációnál nagyobb súllyal van jelen. Az író ebben önértelmezésre tesz kísérletet, amit már a bevezető exponál, amelyben egy belső, számonkérő hanggal folytat párbeszédet a főszereplő. Már itt kijelenti, hogy szembe akar nézni mindazzal, amit tett, és azzal is, amit nem tett meg.

Végső soron az egyéni létezéssel való számvetés gondolata tölti ki a regényt. Ez pedig a másik emberrel való kapcsolat révén nyerhet érvényességet, amit a történetmondás tekintetében főként a dialógusok szavatolnak. Ezek a „megbeszélések” a név nélkül, könyvszerkesztőként emlegetett központi alak és barátai, illetve szerelmei között zajlanak.

Egy adott ponton az elmélkedés tárgya éppen a regény. A főszereplő azt gondolja, hogy „egy regény nem más, mint azoknak az embereknek a helyzettisztázása, akik jól ismerik egymást, mindent tudnak már egymásról, ám amikor ezt megállapítják, megijednek, mert máris mindent újra föl kell mérni egymással kapcsolatban. Állandó mozgás, nem jellemfejlődés, hanem a jellemek értelmezése a világgal és a többiek viszonylatában.” Mindezt pedig még megtoldja egy Maupassant-idézettel, miszerint nem valamely történet elbeszélése lenne a cél, hogy ezáltal szórakoztasson vagy meghasson, hanem az, hogy az olvasót rákényszerítse „az események mély és rejtett jelentőségének megértésére.”

A Panek-regényben tíz csomópontot, illetve szintet lehet elkülöníteni. Mindegyikben jelen van a főszereplő, akinek a portréja egy-egy író- meg orvos barátjával (Régeni Géza, Abody J. Ferenc), illetve szerelmeivel (színésznő, balett-táncosnő) való együttlét és beszélgetés során rajzolódik ki. Minden csomópont egy-egy „kistörténet”, különálló egység, amelyeket esetleg egy-egy szórványosan elhelyezett motívum vagy utalás kapcsol össze, s amelyeket az elbeszélés módja tekintetében a dialógus és a belső monológ ural. Esetenként saját maga „ténykedésére” is reflektál a beszélő, mintegy „kibeszél”, mondván például, hogy „megy a belső szöveg.” Kitér arra is, hogy miért rekeszti ki néha önmagát az együttlétek élményéből. Azért tartózkodik úgymond az emberektől, mert tisztáznia kell: ki ő? Másrészt pedig távlatot nyit a kérdésnek: „Ember attól van, hogy még vannak emberek.”

A részegységek közé aztán kilenc részre tagoltan ékelődik be egy újabb cselekményszál, egy betételbeszélés, amelynek középpontjában a főszereplő és egy színésznő áll. A találkozás a véletlen műve, egy erdélyi fürdővárosban történik, s alkalom ez csendes emlékidézésre és rezignált búcsúra, de nem egy mély beszélgetésre, mert – érvel a nő – akkor csak saját magukkal foglalkoznának, s az pedig felkavaró lenne.

Az újabb és újabb társas együttlétek alkalmával, beszélgetések és viták során bontakoznak ki az önértelmezésre és az emberi kapcsolatokra, de leginkább az emberi természetre és a létezésre irányuló, gyakorta ironikus töltetű gondolatmenetek. Persze ezek nem valamiféle értekezések, hanem pillanatnyi hangulatokhoz, történésekhez, helyzetekhez kapcsolódó gondolatfutamok, melyekben fontos szerepet játszik a logikai és nyelvi játékosság, az elmés mondások, a nyelvi sziporkák, valamint az aforizmaszerűen megfogalmazott ítéletek, helyzetértékelések. A beszélgetések és viták hol érvekre alapulva haladnak, hol csaponganak, tulajdonképpen a résztvevők érzelmei, hangulata határozza meg. Helye van így az élcelődésnek, de sértegetésektől sem mentesek, máskor meg a képzettársítások szabnak irányt ezeknek.

A teljesség illúzióját kelti a regény, ahogy az író az egyes „kistörténetekben” körbejár, elmélyít egy-egy, az egyén vonatkozásában felmerült témát, mint amilyen a férfi–nő kapcsolat, a barátság, a munka, a könyvkészítés hivatása, a kortárs irodalom... Számára a kiinduló- és végpont tulajdonképpen az Én. Bizonyára e regény írója is kijelenthette volna, amit Montaigne írt le az Esszék bevezetőjében: „én vagyok könyvem tárgya.”

„Hányódott múzsától múzsáig – és a mű még sehol” – mondja egy belső hang egy alkalommal, vagyis megoldatlanságok terhelik a kiábrándult, sokat tapasztalt főhős és a színésznő kapcsolatát. Ebből kifolyólag hangulatuk is változó, kezdve közös nyaralásuk első napjával, amelynek helyszíne az író szülőföldje, a Túr menti hegyi táj. Egyedül a szerelem érzése közös bennük. A férfi az életet szenvedélyesen szereti élni, azt tartja, hogy „az ember égjen, mielőtt teljesen elég.” Végletek feszülnek benne. A férfi rokonlélek Sziszüphosszal, úgymond belül görgeti a követ, magában mondja, amit gondol, éspedig azt, hogy a kapcsolatok kudarcra vannak ítélve: „Az élet úgy építkezik, hogy szeretné minél tökéletesebben egymáshoz illeszteni az embereket. Nem megy.”

A regény alcímére utalva állítható, hogy a főhős szökésnek tartja életét, amire több kísérletet tett. Különben az önmagával azonos ember eszméjét vallja a főhős, amit a történet elbeszélője úgy fogalmaz meg, hogy „sohasem nevezte valaminek magát; még nevén sem. Egyszerűen tudta: ő – ő.”

Eszerint próbálta alakítani életét. Ha pedig nem lehetett önmaga, megszökött – gyermekkorában szüleitől, felnőttként a feleség és barátnők mellől, a barátok közül vagy a munkahelyről. Panek hőse „igaz egész” (Szabó Lőrinc) szeretne lenni, de a Niels Bohrtól választott mottóval is hasonló gondolatot vetíti előre a szerző, miszerint az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

Nagyon izgalmas olvasmány ez az eddig legolvashatatlanabb könyv Marosi Péter szerint, Görömbei András pedig egy érvényesebb, összetettebb világ bemutatását hiányolta, a főhőssel kapcsolatban pedig úgy vélte, hogy „az a személyiség, amelyik egész emberként óhajt megjelenni […], nem korlátozódhat elemi viszonyulásokra.” Egyszeri kísérletnek tartja Panek művét Mózes Attila, Láng Gusztáv pedig társtalannak, minthogy „ilyen regénynyelvi újítást csak egyszer lehet megírni.”

Irodalom

Marosi Péter, Autovivisectio, Utunk, 1978. március 10. = Uő., Világ végén virradat.Cikkek, Bukarest, 1980, Kriterion Könyvkiadó.

Mózes Attila, Szintek, Korunk, 1978/5.

Szilágyi Júlia, Az ÉN határai – avagy üzenet az alagútból, Igaz Szó, 1978/5. = Uő., A helyszín hatalma.Esszék, Bukarest, 1979, Kriterion Könyvkiadó.

Bertha Zoltán–Görömbei András, A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Budapest, 1983, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat.

Elmozdult képek?,Panek Zoltán születésének 80. évfordulóján Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs, Forrás, 2008/3.