Kovács István: A gyermekkor tündöklete

A Kilencek költőcsoport 1969-es antológiájában (Elérhetetlen föld) feltűnt, s a A gyermekkor tündöklete megjelenésének idejére már négy verseskötettel és több, elsősorban lengyel tárgyú történettudományi könyvvel rendelkező szerző első epikai munkájában egy gyermek látószögéből mutatja be a Rákosi-diktatúrának az 1951 nyara és 1956 forradalma közötti évekre eső lélekroncsoló világát. A gyermek, az 1945-ben született, édesapját a világháborúban elveszítő, anyja és néhány más rokona által nevelt kisfiú maga a szerző, akinek öntudatosodási életszakasza pontosan erre az időre esik. Az Oláh János Közel és Serfőző Simon Gyerekidő c. regényéhez hasonlóan autobiografikus elemekre támaszkodó s a gyermekkori emlékeket a felnőtt rekonstrukciójában és nyelvi megalkotásában, első személyben bemutató – negyvenegy epizodikus, lineárisan egymáshoz kapcsolódó eseményrészből megszerkesztett – történetsor 1972 és 1998 között (hosszú kihagyások után) született meg az író műhelyében. A műnek egyik fontos, később önálló egységként a regénybe illesztett előképe az Élet és Irodalomban 1972-ben megjelent Korai önéletrajz c. írás, mely a szerző Havon forgó ég (1973) c. verseskönyvének zárórészeként is szerepel.

Az önéletrajz, a memoár, a kordokumentáló, a fejlődés-, az ifjúsági regény, a novellafüzér vonásait szervesítő könyvben olyan – lélektani és szociográfiai hitelességgel megalkotott – sors kerül az olvasó elé, amely mozaiktermészetében is megjeleníti az adott időszak történelmi alapvonásait. A szerző édesanyjának a regény első lapjára helyezett levele a hadiözvegy anyák fájdalmát szólaltatja meg: „Háború, házasság, édesapád elvesztése – tulajdonképpen el se sirattam. Hosszú ideig vártam őt. Némán a szívemben sárgultak el emlékei.” A telefonközpontosként a Budapest határában álló, hegyektől, erdőktől határolt tüdőszanatóriumban élő anya és fia kapcsolatát a fiú és a környezetéhez tartozó társak és felnőttek egészítik ki. A Thomas Mann Varázshegyére is emlékeztető epikai térben a kisfiú körül a kor tipikus figurái – irányítói, túlélői és áldozatai – bukkannak föl. Kaleidoszkópszerű teljességben jelenik meg közöttük a káder, a vazallus, a deklasszált arisztokrata, a túlélésre koncentráló értelmiségi s a rendszerbe illeszkedni képtelen munkás- és parasztember, majd a fegyverrel küzdő forradalmár és szabadságharcos. Minden helyzet, ábrázolt alak és cselekményszál a fiú érzékelésének és világát egyre mélyebben felismerő tudatának szűrőjén át kerül a könyv lapjaira. A társadalomfelismerő és -elemző sorsszituációk láncolata mögött, a kisfiú szocializációjának útján – és szervesen abba ágyazódva – képződnek meg a gyermeki tudat belső történései. A sors- és lélekábrázolás folyamatában a regény azt a dichotómiát mutatja fel, amelynek egyik pólusán a hatalom gátlástalan, lelket, történelmet, tradíciót deformáló, a vallásos hitet támadó és a kisgyermeket a maga képére idomítani törekvő ereje áll (Rákosi–Sztálin–Lenin-képek, -jelvények, -szobrok; harci eszközök, katonák játékváltozatai stb.), a másik pólusán pedig a gyermekben megszülető igazságkeresés egyre tisztább és erősebb felismerési igénye. A felnőttek töredékes beszélgetésfoszlányaiból, valamint a gyermektársalgásokból, olvasmányélményekből fokozatosan összeálló fogalmak és érzelmek (igazság, jóság, szabadságvágy, hazaszeretet), a kortól független, a nemzeti és a forradalmi tradíciókban gyökerező példaképek (elsősorban az 1848-as honvédtisztek példái) mind leleplezőbben szembesülnek a történelmi kornak e miniatűr helyszínen is a teljesebb külső rendszer durvaságát tükröző viszonyaival. Példái, függetlenedő világképe, látásmódja és képzelete egyszerre emelik a kisfiút szűkebb világa fölé.

A regény befejező részében minden addig visszafojtott szó, töredékesebb és korlátoktól körbeszorított felismerés, a másféle élet esélyeire nyíló rejtett üzenetsor az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak a szanatórium környékét is érintő eseményrajzában koncentrálódik. A művégtagokkal, véres kötésekkel, gipszágyakkal, gipszcsizmákkal, „karok, lábak, hátak, mellkasok, csípők, nyakak, fejek” lenyomataival: „a roncsolt ember emlékműveivel” teli, a szanatórium épületeitől távolabb fekvő „gipszgödör” az egész kor emberi gyötrelmeinek összegző látványaként kerül a portán hagyott fegyvereket a forradalom utolsó óráiban oda rejtő kisfiú elé. Az addig szikár, tömör (a nyelvi megértés és önkifejezés útkeresésein át a gyermek metaforateremtő képességeit is gazdagon megelevenítő) dikció itt robbanékony, izgalmas elevenséget közvetítő, az átélt küzdelem élményét látomásokkal is kiemelő szövegelemekkel dúsul; a nyelv síkján is egyértelműen jelölve, hogy a magyar történelem és a személyes emberi fejlődés egyszerre érkezett egy eredendően új megtapasztalásához. A könyv zárólapján ez az élmény-, érzés- és felismerés-komplexum nyitja meg a gyermek valódi útját jövőjéhez: „Kik vagyunk, ha már a miérteket sem tudjuk felfogni? Alkonyodik. A novemberi égen ökölcsapás a nap. Eszembe jutnak a velem egykorú srácok, akik most halnak meg… szerelem íze nélkül szederjesedő ajakkal. És megindulok a torkolattüzek által széthasogatott város felé.” Az öntudatosodás és a romboló történelemből való szellemi kiemelkedés gyermekarcon tükröződő vonásai miatt nevezhette Szakolczay Lajos a könyvet „a nemzedéki kiegyenesedés” kivételes alkotásának. A mű filmes adaptációját 2006-ban Erdőss Pál Budakeszi srácok címmel rendezte meg.