Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából

Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című önéletrajzi és fikciós elemeket is ötvöző kisregénye az író főművének tekinthető: töredékessége, intertextuális utalásai paradigmaváltónak számítottak a kor magyar prózairodalmában. A szerző azonnal bekerült a „Péterek”, vagyis Nádas Péter és Esterházy Péter meghatározó írói triászába, a kötetre pedig Füst Milán-díjat kapott.

A kisregény több idő- és valóságsíkot mozgat, vagy éppen köt össze, Hajnóczy pedig filmbe illő vágásokkal vált ezek között. A fő síkban egy alkoholista, elvonási tünetektől szenvedő (Hajnóczyra sokban hasonlító) író küzd a keze alatt formálódó prózával és rémképeivel. Közben felidézi fiatalkorát, félrecsúszott kapcsolatait, kudarcos kitörési kísérleteit, amelyek elkerülhetetlenül vezettek ide: egy íróasztalhoz, eldobált jegyzetek és több üveg bor mellé. A szöveg saját születési folyamatát és szerzőjét is tükrözi. Ideje látszólag a folyamatos jelen, ám befejezett mű lévén az elbeszélés pillanatához képest mégis csak jövőbeli állapotot rögzít. Hajnóczy a szike élességével, részvétlen részletességgel mutatja be az alkoholéhséggel vívott, bukásra ítélt harcot. Elidőzik a kegyes hazugságokkal átjárt, a teljes lerészegedéshez vezető úton, orvosi, fotografikus precizitással és részletességgel örökíti meg az elvonás testi tüneteit, a delíriumos lázálmokat. Paradox, hogy az önanalízishez és az íráshoz éppen az ivás ad témát és ihletet: a személyiséget fokozatosan lebontó alkohol a saját széthullását dokumentáló alkotó üzemanyaga lesz, az önpusztítás pedig a mű születéséhez vezet. A helyzet groteszk parafrázisa lehet a Jézus megdicsőüléséről szóló példázatnak: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn, 12:24)

Az írás-ivás-delíriumos víziók háromszögében vergődő szövegjelenből a múlt képei jelentenek kiutat: megismerhetjük a fiatal írót, aki segédmunkásként dolgozott, vedelt és nők után kajtatott, otthon viszont Heinrich von Kleist műveit és Martinovics Ignác életrajzi kötetét olvasgatta. A csak fiúként emlegetett fiatal hős le sem érettségizett, felrúgta családja polgári konvencióit, összeházasodott egy prostituálttal: az alkohol mellett a totális lázadást választotta. Az outsider életforma hangsúlyosan jelenik meg Hajnóczy más műveiben, így a Jézus menyasszonya című kisregényben is. „Hajnóczy Péter művészetének kizárólagos problematikája tehát a magányos szuverenitás és az adott valóság feloldhatatlan konfliktusa.” (Kiss Pintér, 1990) „Azonban A halál kilovagolt Perzsiából nem csak tragikus, de szabadságot [is] hordozó mű, hiszen a hős már felismerte belső szabadságát, az önazonosság-vállalás lehetőségét is.” (Kis Pintér, 1989) A fiatal hősnek van választása az önpusztító szabadságon kívül; a társadalmi visszatérést a Krisztinával folytatott viszony jelenthetné. A zsidó származású, holokauszt-túlélők családjából érkező Krisztina a kispolgári életvitel megtestesítője: nem iszik, nem dohányzik – ugyanezt várja el a fiútól is –, és minden erejével az előrelépésen, beilleszkedésen dolgozik. A lány valósággal ragyog, határozottsága és derűje már-már letaglózó. A vele való kapcsolat önfeladást jelent, ám nem fizikai értelemben, hanem a szellemi lét feláldozásával a konzumboldogság oltárán. Az ivás és a cigarettázás így Krisztinával szemben gyorsan az autonómia jelképévé válik, a fiú pedig a fizikai önpusztítást választja. A valódi szerelmet a későbbi feleség, Á. hozza el az életébe: a csak kezdőbetűvel jelölt nő érti és védi, az utolsó pillanatig elkíséri a rémképeivel és az alkotás kényszerével küzdő írót, de önmagától megmenteni ő sem tudja.

Hajnóczy számos önéletrajzi elemmel ruházza fel hősét (dolgozott kőműves segédként, hátrahagyta az őt örökbefogadott gyermekként nevelő nagypolgári családot stb.), ugyanakkor több jel arra utal, hogy mégsem beszélhetünk önéletrajziságról. Szörényi László szerint Hajnóczy például számos motívumot átvett kedvelt perzsa novellistája, Szadek Hedájat A vak bagoly című elbeszéléséből is – említi is őt az alkoholista-narkomán írókat mentegető felsorolásában, Csáth Géza és Ambrose Bierce mellett – sőt Hedájat művét idézi a kisregény címe is: A vak bagoly elbeszélője a romokkal körülvett perzsa Rej városa mellett él, Hajnóczy fiatal és felnőtt hőse pedig egyaránt egy sárga, labirintusszerű perzsa városról vizionál. A kisregényben a váltakozó idő- és perspektívasíkok miatt nem egyértelmű, ki a valódi elbeszélő: a fiú, a férfi vagy egy harmadik, omnipotens narrátor.

Szintén eltántoríthat a referenciális olvasattól, hogy Hajnóczy nagyon erős jelképeket, szakrális utalásokat fűzött szövegébe. A forróságtól vibráló perzsa városlabirintus – amit a Krisztina mellett napozó fiú és a delíriumtól szenvedő férfi is lát – sokrétű szimbólum, és többféleképpen is értelmezhető: utal az idegenségre és az elvágyódásra, de a vágyott kép élhetetlenségére is, hiszen a férfi elbeszélő attól fél, hogy sosem jut ki élve látomása útvesztőjéből. Ahogy arra Farkas Anita rámutat, a perzsák vallása sokáig a zoroasztrizmus, a főistenük pedig Ahura Mazda napisten volt – ez is magyarázhatja Hajnóczy városának sárga színét. Krisztinát szintén részvétlen, napszerű ragyogással jellemzi a kisregény, származása és nevének jelentése („Krisztushoz tartozó”) viszont egy újabb értelmezési síkot ad a szövegnek: a lány megválthatná a szenvedéstől, de a fiú inkább a szenvedés útján, saját labirintusában bolyongva önmagát próbálja megváltani. Kísérlete kizárja a boldogságot, bár – ahogy a kisregény utolsó mondatából kiderül – ő is tudja, hogy „a városon túl […] édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben."