súgó szűrés
keresés

Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága

Szerző
Csengey Dénes
Kiadás éve
1988
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
454
A szócikk szerzője
Papp Endre

Csengey Dénes esszékötete az irodalomtörténet, az előadóművészet, a szociográfia, a történelemtudomány, illetve a személyes napló tárgyköréből meríti témáit. Könyvében foglalkozik a dalszerző Cseh Tamás–Bereményi Géza szerzőpárossal, a magyarországi cigányság sorsával, Németh László és Örkény István drámáinak összehasonlító elemzésével, megrajzolja Eötvös József portréját, saját naplójából közöl részleteket, valamint a nyilvánosság elé tárja levélváltását Balassa Péter esztétával. Érintkező témái – a leszűkített nyilvánosság, a határokon túli magyarság helyzete, a paraszti kultúra szétverése, a politikai határok „rohamozása” – a személyiségnek a valósághoz való cselekvő viszonyát hangsúlyozzák. Az esszét megoldásnak látja kora ellentmondására: az ismeretek hatalmas mennyiségű felhalmozódásának dacára tanácstalanságot tapasztal az egyén tájékozódásában. A demokratikus együttműködés érdekében a választott műfajt eszköznek tekinti a tudás és a társadalom nagy része között fenyegető szakadás elkerüléséhez. A cselekvőképesség igénye, az önmeghatározás és az önazonosság vágya írásainak mozgatója.

A nemzedéki szemlélet meghatározza „…és mi most itt vagyunk” című, a Cseh-Bereményi páros munkálkodását értelmező esszét. Nemzedékük – a 2. világháború alatt és közvetlenül utána születettek – alapvető társadalomélményét önmaguk nemlétében jelöli ki: létük jelentéktelen, elhanyagolható, sőt kérdéses. A társadalomformáló érvényű tett lehetőségének hiánya, a történelmi méretű csalás és öncsalás hamis történelmi tudatot alakított ki. A dalok a szerzők hiányérzetének megfogalmazásai, melyekkel Cseh Tamás egyszemélyes műfajt alapított. Csengey a Felnőni a talajig (Változatok a cigány sorsra) című eszmefuttatásában a múlt század hetvenes éveiben megjelent cigány származású költőnemzedék jelentőségének felmérése apropóján a hazai cigányság több évszázados helyzetét elemzi. Kísérletet tesz a cigánykérdés megfogalmazására. Megállapítja, hogy mivel a magyar társadalom viszonyrendszerével az elnyomott etnikum történelmi aszinkronitást mutat, az eltérő történelmi és társadalmi minőségek szembesülése nem csupán szociális probléma. Csengey kérdése így hangzik: lehetséges-e demokratikus viszony, egyenrangú közeledés, vagy csak az önfelszámoló teljes asszimiláció elképzelhető? A magyarországi válasz a fennmaradást, az önmegőrzést, az etnikai létjogosultság egyenrangú integrációját támogatta, mégis képtelen volt kialakulni egy önálló cigány értelmiségi réteg. A cigány költők (Bari Károly, Osztojkán Béla, Balogh Attila) jelentkezése a kérdés gond nélküli megoldásának illúziójában történt: népvezéri, váteszi szerepet testáltak tájuk, amellyel igyekeztek azonosulni. Mégis illusztrációivá váltak egy folyamatnak, amely csupán a személyes felemelkedés lehetőségét kínálta fel a cigányság közösségi önfelmutatása helyett.

Németh László és Örkény István drámamodelljei az elidegenedésre adott irodalmi válaszok egy-egy végpontját képviselik. Németh művei a hérosz magatartását mutatják fel, míg Örkény groteszk hősei a személyes autonómia és szabadság megszerzésének, illetve megőrzésének másik alternatíváját szemléltetik. A Közelítések Eötvös Józsefhez című írásműben a történelmi előkép sejlik fel. Csengeynek a 19. századi magyar valóság alkalmat ad a politikai metaforaképzésre: a pótkérdéseken való hasztalan rágódás lehetősége jutott a valódi létkérdésekre való válaszadás esélye helyett. Ugyanis a kiegyezési rendszer csak annyiban volt fenntartható, amennyiben biztosítható volt a népesség túlnyomó többségének kiszorítása a parlamenti politikából. Eötvös, a „lehetséges mester” szellemi öröksége arra figyelmeztet, hogy a személyes szabadság és a demokratikus szerkezet biztosítékrendszere az, amit igazán félteni kell. A nemzetiségi jogok rendszerét a személyes szabadságra alapozva gondolta el, ugyanakkor elvárta a magyar politikai nemzet tudomásulvételét a nemzetiségektől. Eötvös szerepzavarait arra vezeti vissza Csengey, hogy ő tulajdonképpen egy politikába sodródott romatikus-szentimentális író. Hibája, hogy elméletei nem veszik figyelembe a politikai racionalitást. Tudása létfontosságú ugyan, de gyakorlatilag érvényesíthetetlen. Alakja közép-európai jelenség, ellentmondásokat egybefogó attitűd. A kétségbeesés méltósága elnevezés alatt közölt levélváltás a magyar szellemi élet kettéosztottságára, „misztikus frontvonalaira” reflektál. A levelezőtársat megszólító Csengey szándéka az ellentét világosságba emelése. Balassa Péter személyéhez az individualitás fenntarthatóságának fontosságát kapcsolja. Kétféle szabadságfelfogásról ír. Az esztétának tulajdonított szabadság egyetlen megvalósítható létmódját a tökéletes művészi formában keresi, mely levált a gyakorlati életről. A művészetkritikus a művészi szabadság közvetítője, a szabadság pedagógusa. Csengey saját eszményét az élmények közé kényszerített ember önfeledtségében, örökös utópiáiban, az elveszett ősállapot utáni vágyakozásban találja meg. A szabadságképzetek eszköztelenségét Balassával közös vonásuknak tartja, egyetlen támaszpontjuk a kultúra lehet. Megállapítja, hogy a vita a kultúra lehetséges szerepfelfogásai körül van. Balassának tulajdonítja a társadalmi kötelékeitől megszabadított, esztétikai természetű felfogást, míg saját feladatának azt tartja, hogy szabadságszerűvé tegye a világot személyes szabadságharca révén. „Az irányok sokfélék, a tartás közös: a kétségbeesés méltósága” – összegzi a lényegi összetartozás tartalmát, de leírja azt is, hogy beszélgetőtársa „szabadságpedagógiáját” gyökértelennek tartja, mert a gyökeres törekvés a kultúra visszafoglalása a politikától. Balassa Péter fantomképet ismer fel partnere jellemzésében: a „gyökeresség” szóhasználatot eufemizmusnak tartja: valójában a magyarságtudatról beszél Csengey. A két front e szerint valójában a népi-urbánus ellentét között húzódik. Balassa leszögezi, hogy számára ezek a frontok nem léteznek, a megosztottságot virtuálisnak és manipuláltnak látja. A beszédmódok különbségéről van szó, véli, nem a legvégső dolgok megítélésének ellentétességéről. „A másik Magyarországhoz tartozom, a szellemihez”, mondja magáról, s hangoztatja: a magyarság szellemi-érzelmi egység, az emberi méltóság közege.

Irodalom

Budai Katalin, Csengey Dénes: A kétségbeesés méltósága, Alföld, 1989/5.

Jelen idejűvé tenni a történelmet (Keresztury Tibor beszélgetése Csengey Dénessel), Alföld, 1989/5.

Domsitz Márton, Csengey Dénes és a „nemzedék”, Kalligram, 1992/11.