Tóth Erzsébet: A lisszaboni járat

Az 1982-es Gyertyaszentelő után Tóth Erzsébet egy évtizedig nem publikált. 1993-ban jelent meg új kötete, az Arcod mögött május, majd az 1997-es Ismeretlen könnyű szívvel válogatott versei után az ezredfordulóra A lisszaboni járat, amelynek ismét élénk a fogadtatása. A válogatott kötet új verseiben a költői világ szinte teljesen a lakásba, a szobába szorult vissza, s a gazdag belső táj ellenére ez még az olvasó számára is szorongató volt. Az új kötet az „itt és most” helyett a „tér és idő” gyarmatosítására tesz kísérletet: újra belakni azt, ami egyre kevésbé lakható. A kötet nyitóverse is a tágabb térbe helyezi a költői ént (miközben ironikus gesztussal szinte újra bemutatkozik az olvasóknak): „Kezdjük ott, / hogy Tóthnak hívnak, / hozzá a Bosnyák utcában lakom, / enyhén szólva is / baljós paraméterek” (Hát). Többnyire Budapest utcáin bolyonganak szét a fájdalmak, a kételyek és a reménységek is; de Boston, Wiesbaden, Frankfurt vagy éppen a repülőgép is a versek terévé válik, mindig ugyanazzal a kettősséggel, a kint és a bent határán, valóság és képzelet mezsgyéjén, a bizalmatlan gyanakvás kérdésével: „miért épp Bostonban?” (Hóesés Bostonban). Az ismerősség biztonságérzetével kecsegtető tér, Budapest is idegenként jelenik meg a versekben. A költő hűségnyilatkozata is nyomasztó, ahogy az emberit tárgyiasítva (dezantropomorfizálva) képzeli el budapesti jövőjét: „Elmenni se fogsz innen, // éppen csak meghúzod magad, / eltűnsz benne, ahogy nyom nélkül / elmúlnak utcák, villamosok, városrészek” (A lovakat lelövik, ugye?). A belső tér, a költői személyiség azonban egyre gazdagabban mutatkozik meg. A szövegek otthonosabb, bár éppoly zegzugos, kísérteties imaginárius terében kedvvel bolyong a költő. Hisz Tóth Erzsébet verseinek is fontos helyszínei az életünket behálózó szövegek, Gertrude Stein, Sylvia Plath, Virginia Woolf művei, Paul Auster New York‑trilógiája, Salinger, Saint-John Perse, Pilinszky János, József Attila, Németh László, Ady Endre… Többnyire nem idézi, csak megidézi őket, az arcukat. Arcvonásaikkal, emberi alkatukkal, fájdalmaikkal, esendőségükben válnak a beszélő és a megszólított olvasó társaivá. Arról (is) szól ez a költészet, hogy a világ mint külső tér nem különíthető el a személyiség belső világától. Ez maga a létezés, az örömre vágyó vagy éppen lefojtott, vegetáló létezés egyetlen lehetséges tere. Ezért válik központi motívummá az arc. Az arc mosolyát keresi, a szemek villanását, a homlokráncolást. Az emberi arcot. A sajátját, másokét, a másikét, a megszólíthatóság, a megértés, egyszóval a kommunikáció esélyét. Ahogy a címadó versben, Fernando Pessoától nem függetlenül, nagyon pontosan megfogalmazza: „Mindannyian viseljük valakinek az arcát.”

A Gyertyaszentelő már jelezte e költészet későbbi módosulásait, A lisszaboni járatban pedig teljes fegyverzetében mutatkozik meg ez a poétika. Az elégikus hangoltságot humor, játékosság billenti ki, a metaforikus építkezést szintaktikaival vegyíti: (ön)ironikus közbevetések, groteszk és nonszensz képtörmelékek, csonkolt, elharapott mondatok. A fájdalom szívhangja s az irónia illúziótlansága, a poentírozó szakasz- és verszárlatok disszonanciája kevert hangzatot hoz létre, s az olvasót ezek a regiszterváltások billentik ki és vezetik végig a szövegen. Papp Endre összegzésében A lisszaboni járat olyan „szubjektív monologizálás, melyben életrajzi vonatkozások, politikai-közéleti-történelmi események tematizálódnak, ugyanakkor olyan magánközérzet-kifejezés, mely átélhetően, sőt olykor megvilágító erejű szuggesztivitással mutatja meg az egyéni beszéd feltételrendszerét, a kor atmoszféráját.” Minduntalan beszédhelyzetben vagyunk, a korai versekhez képest sokkal közelebb a mindennapi beszéd imitációjához. A külső terek kietlenségét, kaotikusságát a belülről sugárzó fény melege járja át. A kötet mottója is erre utal: „Óvatosan, mintha / a nagy tündérlepke / szállt volna a fejemre”. Ott bujkál ez a fény az emlékekben is, a Gyarmat utcai séták, a Loncsos kutya, a régi nyarak emléke enyhíti az ilyen verszárlatok mázsás súlyát: „Fákon a Nap // kegyetlen betonnyoma, cséplőgépek / füstölgő árnyéka, törektől perzsel / a tested, sistereg, ég a mályva, / irtózatosan összeérnek a hónapok” (Mályva). S az ilyen verskezdő sorok végtelen keserűségét: „Semmi sem lett / úgy, ahogy vártad, / hirtelen halál helyett / hirtelen öregség // lett, szerelem / helyett évek / óta a hidegen / visszanyelt könnyek”. S az irónia teszi elviselhetővé a létezést, az ezredvég talált tárgyai és szövegei: a „lókeksz”, a „KUTYÁT A JÁRMŰVÖN SZÁLLÍTANI TILOS” felirata, a „digitális póráz”, a „jelenlét‑robot”, az „agybérlet”, a nonszensz helyzetek: „olyan ez a lakás, mint egy istálló. / Ló a fürdőszobában, a spájzban, / a verandán, ami szerintem télikert, / bárhová lépek, egy ló néz rám / valahonnan”. Napjaink történelme, napi eseményei is így jelennek meg a versekben: az irónia lefegyverző őszinteségében. A koszovói háború, az alföldi árvíz felidézésekor saját érzéketlenségünkkel szembesülünk: „szép verset akartam / írni a macskáját mentő férfiról, de undorító‑ / nak éreztem verset írni erről, mint az / árvízi képek kiállítását a Pólus / Centerben, senki nem állt meg előttük, / figyeltem őket, lófráltak vagy loholtak, én is / elkotródtam gyorsan, megvettem, ami kell” (Háború és béke).

A korábban hiányolt „versegyéniségek” (Ágh) ebben a kötetben bőven sorakoznak: az epigrammatikusságában is összegző érvényű Kétszer, s a kötet talán legkeserűbb, mégis dalformát öltő versei, A kezük között és a Nem oszt, nem szoroz, a költőtársaknak ajánlott Reád hull és A szív gyarmatai, a hosszúversek közül a kötetnyitó Hát, A lovakat lelövik, ugye?, a címadó vers, a Kölcsönhangok visszajárnak, a Háború és béke, a Kisasszony hava. A lisszaboni járat Tóth Erzsébet költészetének kiteljesülését hozta a 2004-ben megjelent Rossz környékkel együtt.