súgó szűrés
keresés

Tóth Erzsébet: Gyertyaszentelő

Szerző
Tóth Erzsébet
Kiadás éve
1982
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
106
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

A Zalán Tibor 1979-es esszéjében arctalan nemzedéknek keresztelt népes költőcsoportból Tóth Erzsébet azon kevesek egyike, aki jelentékeny költészetet hozott létre az évtizedek alatt. A Madárúton antológia (1979) az ő verséről kapta címét, és komoly kritikai elismerés fogadta az Egy végtelen vers közepe című – szintén 1979-es – első kötetét („nem láttam tündöklőbb költői indulást az övénél” – írta róla Zalán). A kritikusok a képek intenzitását, a metaforikus látásmód energiáját, a lendületes versbeszédet, valamint a költő vállalt személyességét és konok, az irodalmat középpontba állító értékrendjét emelték ki. A Gyertyaszentelő fogadtatása is élénk volt, bár az első kötet majd tucatnyi recenziója mintegy a felére csappant. Való igaz, az új kötet nem hozott új versvilágot az elsőhöz képest, ám a hang modulálása, kidolgozása a Gyertyaszentelőben biztosabb és határozottabb. Ez persze világosabban látszik a mából visszanézvést, tudván azt is, hogy a Gyertyaszentelő cezúrát is jelentett a költői pályán: majd tíz évnyi hallgatás követte, s a költői visszatérés (Arcod mögött a május, 1993) már nem „ugyanoda” történt, jelentősen módosult a költő hangütése.

Nehezen cserkészhető be Tóth Erzsébet korai költészete a költői minták, vonzódások alapján. Képeinek extenzív ereje Nagy Lászlót idézheti, helyenként szürrealisztikus látásmódja minden bizonnyal rokon Csoóri Sándoréval, ám – mint Pécsi Györgyi rámutatott – ezek a minták Tóth költészetének csak motivikus atmoszféráját, formakultúráját jellemzik. „A népi irodalommal inkább az élmények s főleg érzelmek közvetlen, áttételek nélküli megjelenítése rokonítja”, és ez a „közvetlen érzékiség”, elemi szenvedélyesség adja ennek a lírának azt a többletet, amely révén személyessége a mintáktól elütő, eredeti és azonnal felismerhető. Tóth Erzsébet a verset, az alkotást az élet centrumába helyezi („ilyenkor halnak meg a versek / s én csak nézem tehetetlen / hogy falja őket a keselyű éjszaka” – Félelem). Annak az életnek a centrumába, amely nála hangsúlyozottan emberközpontú, és ezzel már a hetvenes-nyolcvanas években is izgalmas, poétikai energiától izzó korszerűtlenséget vállal magára.

Tóth Erzsébet költészete kísérlet az önértelmezésre, önfelmutatásra: szinte minden verse centrumában a költői én áll, s a költő legfőbb igyekezete arra irányul, hogy ezt a személyiséget valamiképp összebékítse a külvilággal, elhelyezze benne, részévé válhasson. A versek feszültsége is innen származik, a világhoz, a többi emberhez kapcsolódás vágya és szándéka legtöbbször kisiklik, a költői én mint „világteljesség” sohasem valósulhat meg maradéktalanul. A Gyertyaszentelőben még elsősorban azért nem, mert ellenségesnek és visszataszítónak érzi kora közegét: „a taps, a tribün, a demonstráció ugyanaz / csak közben elhízott a forradalom” (Visszavonulóban), „Felvirágzott katonavonatokkal álmodik / csalódik bennem a pályaudvar (Sehova), „a laposkúszás ritmusában / könnyű elkerülni a hősiességet” (Estére). De az emberi kapcsolatok is újra meg újra zátonyra futnak: „a Dunába ejtek minden szerelmet / minden angyalt minden verset” (Békeidő), „mint rőzsét gyűjtő nénikék, / távol mindenkitől keresgélem csontjaimat” (Sortűz). A metaforikus versbeszédet folyamatos önreflexió, hangulatváltozás és nézőpontváltás kíséri, teszi zaklatottá. „A költői dikció sokszínűsége egyszerre jellemezhető a vibrálással, a kiszámíthatatlansággal, a könnyedséggel, a megfoghatatlansággal, az illanósággal, a szépséggel és törékenységgel” – jellemezte beszédmódját Papp Endre, hozzátéve, a „költő gazdag formahagyománya között ott érezhető a beatköltészet nagy lendületű, érzelmileg felfokozott hosszúversének hatása, azonban nála már deformáltan”, a csonkoltság rémületével, a beteljesülés kudarcának a tudatával.

Ez a kudarc sötétebb tónusú hangot hozott az első kötetben. A Gyertyaszentelő legfőbb újdonsága, hogy „önmagát (és a világot!) görbe tükörben is látja […] Mer játszani, […] mer fityiszt mutatni […] Új arcai pezsgést hoztak, összetettebbé, nagyvonalúbbá tették látását.” Szakolczay Lajos „a groteszk, a nonszensz ásító nyugtalanságá”-ban is a hangütés frissülését üdvözli. A szürrealisztikus képalkotás („mint egy kövér tábornok kitüntetései / unatkoznak a csillagok” – Hazatérés) ornamentikáját olykor ilyen nonszensz kiszólások törik meg: „Az idén sem lesz dekoltázsom” (Lehetne címer), „Dicsekedni jött egy sirály” (Szél fújt), „pedig már az angyalok is esztrád zenére viháncolnak” (Téli töredék).

Szemléletileg is újat hoz a kötet Pillanatképek ciklusa. A kiindulás, mint a legtöbb Tóth Erzsébet-versben, itt is egy hétköznapi helyzet, a tömörebb forma azonban koncentráltabb és tárgyiasabb látásmódot eredményez. Többnyire itt is a költői személyiség áll a centrumban, ám nem oly hullámzó, változékony állapotban, hanem mint egy fotón, pillanatképszerűen: „Türelmes vagyok, mint az óceánjáró” (A világ képei közül). A keserű humor és az önirónia gyomron üt, mert nem oldódik fel a versbeszéd hullámzásában, kiragyog az egynemű közegből: „olyan az arca / mint egy fonnyadt karneváli rózsa / egy forró spanyoltangóban / amint épp kiesik a szivarzsebből / ne haragudjon ezért a hasonlatért / de így hajnaltájt / még ez is szép tőlem / majd gondoljon rám alkalomadtán / ha kerülgeti a tükröket” (Hajnali udvarlás). Tóth Erzsébet túlnyomórészt rímtelen szabadverseket ír. Strófáknak csak a nyomai tűnnek föl olykor; a Napraforgók a szonett árnya csupán: rímtelen, szótagot nem számlál, nem jambizál, a strófaszerkezet felidézésével szétírja a szonett formáját és műfaját. A költő egy konkrét, hétköznapi képből vagy érzésből indul ki, s amíg az érzés, benyomás szenvedéllyé hevítése tart, addig tart a vers is.

Ágh István vetette fel kritikájában, hogy a kötet nem annyira a „versegyéniségek” révén marad emlékezetes: az önarckép megformálása, az arc keresése a verseken átívelő tétje e lírának. A ~, az első kötet hangjához képest alig észrevehető módosulásokkal ugyan, mégis előrejelzi az évtizeddel későbbi „visszatérés” köteteinek összetettebb poétikáját.

Irodalom

Ágh István, Zászlók helyett is lobog a hajam, Tiszatáj, 1982/7.

Eisemann György, Átváltozás és Áldozat, Mozgó Világ, 1982/ 12.

Papp Endre, Parázs a hamu alatt, Bárka, 2000/6.

Pécsi Györgyi, Ismeretlen könnyű szívvel, Kortárs, 1997 /12.

Szakolczay Lajos, A szökés aranyvágtája, Jelenkor, 1983/6.