súgó szűrés
keresés

Lator László: A megmaradt világ

Szerző
Lator László
Kiadás éve
2011
Műfaj
esszé, memoár
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Európa Könyvkiadó
Oldalszám
240
A szócikk szerzője
Bedecs László

A költőként, műfordítóként, tanárként és szerkesztőként is jelentős életművet magáénak tudó Lator László 85. életévéhez közelítve írta meg első szépprózai művét, egy önéletrajzi esszéregényt, melyet ő az alcímben egyszerűen „emlékezések”-nek nevez. A könyv azonban csak távolról hasonlít a hagyományos önéletírásokra. Lator nagyvonalakban vázolja fel az élettörténetét, és jóformán csak a gyerekkor és a fiatal felnőttkor eseményeit meséli el, az utána következő hosszú évtizedekre csupán bekezdések jutnak. De ennél fontosabb újdonság, hogy rendkívül asszociatívan, és emiatt csapongva mesél, úgy helyezi egymás mellé az eseményeket, ahogy azok az emlékezetben egymáshoz kapcsolódnak, és mindig a verseinél köt ki. Mintha nem is a saját életét, hanem a versek megszületésének történetét szeretné elmondani, az életrajzból csakis a versek értelmezéséhez szükséges eseményeket kiemelni. Mintha az élete értelmét a versek jelentenék, az egyes történések értékét pedig az határozná meg, született-e belőle vers.

A könyv két egységre tagolódik: az első, Visszajátszás című rész kiindulópontjai még a családi és szakmai események, és azoktól jut el a versekig; a második, Zsinórpadlás című részben viszont megfordul az irány, hét Lator-vers önértelmezését olvashatjuk, melyekbe beleszövődik az életrajzi háttér. Egy konkrét példán keresztül bemutatva ezt a technikát: a könyv ugyan a kárpátaljai, a harmincas években épp Csehszlovákiához tartozó Tiszasásváron töltött gyerekkor, illetve a második világháborús hadszíntér felidézésével és a fogolytáborok rémségének leírásával indul, de mindez csak azért, hogy lássuk, mi tette még érzékenyebbé az akkor 17-18 éves fiatalembert, milyen megpróbáltatások segítették költővé válni. Majd megtudhatjuk azt is, mely versek mely sorai vagy képei kötődnek ezekhez a távoli emlékekhez. Sok arra utaló megjegyzéssel is találkozhatunk ugyanakkor, hogy a versek kedvéért egy-egy emlék átalakult, megújult: „ezt persze évtizedekkel később írtam, utólag képzelve bele olyan jelentést, amit akkor legfeljebb homályosan sejtettem” […] Utólagos önértelmezés, egy eredetileg tagolatlan közérzet szétszedése.”

Nem egyszer érezhetjük úgy, hogy Latort legalább annyira érdekli az emlékezés folyamata, mint maguk az emlékek. Hosszú, olykor egész oldalnyi, az olvasó türelmét időnként próbára tevő, az asszociációs technika miatt széttartó, kacskaringós mondatokat ír, de ez a beszédmód épp az emlékezet működését reprodukálja. A kötet címével, a „megmaradt világ” metaforával pedig épp azt mondja, hogy nem lehet és nem is kell mindenre emlékezni. El kell fogadni, hogy csak töredékek maradtak, néha csak egy-egy illat, egy-egy dallam, egy-egy arcél – végső soron mégis ezekre épül rá egy ember alig-alig rekonstruálható élete. Miközben tehát az emlékein keresztül a verseiről, vagy a versekből kiindulva az életéről mesél, a versalkotó képzelet működését is bemutatja. De még ennél is tovább megy. Joggal mondhatná, hogy mindig a költő tud a legtöbbet saját verseinek hátteréről, szándékairól, rejtett jelentéseiről, a könyvben mégis mindig jelzi, hol ért saját tudásának határára, hol kezdődnek a költemény azon rétegei, ahol már a szerző számára is ismeretlen összefüggések és jelentések tárulhatnak fel.

Különösen érdekes és szép a Szarvasbőgés című versről írott kisesszé, mely arra keresi a választ, hogyan születhet egy álomból költemény, hogyan lett az évekkel a felesége halála után rátörő erotikus álomból ez a megrázó, az „örökké testre éhes szerelem” himnuszaként is olvasható gyászvers. A konkrét vers kapcsán is nagyon érdekli, mennyit érthet az olvasó az élményalapú, életrajzi ihletettségű versekből, ha semmit vagy csak keveset tud a költőről. Kell-e tudni, hogy a szerzőnek egyáltalán volt-e felesége, fontos-e, hogy ő halt meg – vagy a vers ugyanazt jelentené akkor is, ha a költő mindezt csak kitalálta volna? Tudjuk, Lator maga is szakavatott versolvasó, kritikus. Talán ezért van, hogy költőként úgy próbál segítséget nyújtani saját verseinek az értelmezéséhez, hogy A megmaradt világ című, mostantól immár megkerülhetetlen könyve ne eredményezze a korábbi interpretációk érvénytelenségét és a jövőbeliek korlátozását. Helyesen mondja: a szerzői szándék fontos adalék, de egy versben néha több és más van, mint amit a szerző bele szeretett volna írni.

De van a könyvnek az önéletrajzi elemeken és az önértelmezéseken túl egy harmadik szintje is. Lator gyakran hangoztatja, hogy a költészet nem csak tehetségből és élettapasztalatból, hanem legalább annyira tanulásból, szorgalomból és munkából áll. Vagyis a költészet mesterség: tudni kell, mi a jambus és mi a szonett, tudni kell, mit írtak előttünk a világ költészetében, mit írnak velünk párhuzamosan, és tudni kell ezekre az ismeretekre alapozva új ötleteket szülni, valami meglepőt és érdekeset írni. Nos, ez a könyv a költői műhely titkaiba is bevezet: egy-egy verssor alakulásának, sőt csak egy-egy jelző megváltozásának a történetén keresztül bepillanthatunk egy nagy költő írás közbeni dilemmáiba. De figyelmesen olvasva még azt is követhetjük, hogyan változott a költészet kontextusa, hogyan változtak ezek a bizonyos írói dilemmák a hosszú, hét évtizedes életpálya során. Mondhatnánk azt is, Lator leginkább tanítani szeretne ezzel a könyvével – ahogy élete során is generációk sorának segített költővé vagy műfordítóvá válni. Tanítani a költőnek készülőket és a versolvasókat is.

Irodalom

Ferencz Győző, Önarckép az emlékezet tükrében, Pannon Tükör, 2011/4–5.

Svébis Bence, A mesélés szabadsága, Műút, 2011/33.