súgó szűrés
keresés

Gál Sándor: A rák évada

Szerző
Gál Sándor
Kiadás éve
2010
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
111
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A költő mindegyik pályaszakaszában feltűnnek az „elmúlás-versek”. Az életrajziság és az élményszerűség úgy jelenik meg, hogy a „Világ” kiszorul a versből, és „az én válik az események színterévé, az énből is leginkább a test, az anyag” – írta a költő válogatott verseinek (Kihalt évszakok, 2007) utószavában Bárczi Zsófia. Gál Sándornak azonban nem csak poétikai, hanem létezési programja is ez lett. Az okokat a szerző Mintha mindig alkonyat lenne (2011) című naplójegyzetei tárják fel, illetve a Kitágult nap (2015) „… ki az, aki beteg” című vallomása. Az utóbbi azt beszéli el, hogy 2008. szeptember 23-án rákos gyomrát megoperálták, s miután élet s halál között lebegett, negyedév elteltével elhatározta: „kiírom magamból a rákot, ha belepusztulok is”. E magára rótt feladat teljesítése miatt kikerülhetetlen lett, hogy kettéváljék az én; „egy tárgyra, sőt inkább helyre, térre, amellyel az élet megesik, anélkül, hogy az eseményeket különösebben befolyásolni tudná”, és „egy tudati létezőre, mely kívülállóként, objektíven figyeli, ami vele – vagy inkább: ami a róla egyre inkább leszakadó anyaggal – történik”.

A kötetcím lehetne szimbolikus értelmű, hiszen a szerző (főként az őselemek esetében) gyakran élt korábban is a jelképi sűrítés, jelentésgazdagítás módszereivel. A rák pedig úgy is, mint áldozatát ollóval megragadó állat, és úgy is, mint kiszámíthatatlan mozgású lény, egyszerre lehetett volna a hátra is, előre is mozgó időnek, a jelennek és benne a halált hozó jövőnek a megjelenítője. Csillagképi formájában pedig az asztrológiai hagyomány szerint jelképe a családi összetartásnak, a gondoskodásnak, szeretetnek – annak tehát, ami szembeszegezhető az elmúlással, ha végső menedéket nem is nyújt. Ebben a könyvben azonban hiába keresnénk a „mítoszi csóvát”, s hiába a jelképeket. A szerzővel azonosítható beszélő úgy formálja önéletrajzi jellegűvé a rák évadjáról szóló beszámolót, hogy folytonos a határátlépés valószerű és kitalált, illetve a fikció és a reális között. A kór kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. A vers és a próza, a napló között húzódó mezsgyén át-átjárva a lírai én mindenekelőtt ennek a hitnek és elszántságnak a köznapi közlője, hanghordozásában a remény emelkedett kifejezője. A stílus publicisztikai fordulatait is természetes módon magában foglaló beszéd tárgyszerű pontosságával, a tények tárgyilagosságával hat egyfelől – másfelől viszont a színre vitelnek azokkal az érzéki, főként természeti látványelemeivel, amelyeket a kötetcím színházias utalása eleve kilátásba helyez. Hasonló szerepük van a jeleneteknek is; játszódjanak akár a múltban, a kór kiderítését követően, a kórházi szobákban, akár a jelenben, a műtét után otthon lábadozóban, a család oltalmában, a kert, a lugas nyugalmában. A jelenetek legtöbbje a fizikai erőpróba helyzeteit adja elő, mutatva a vegetatív létezésre kényszerített test teherbíró képességének határait. Összefüggésben az írás, az alkotás korlátaival, akadályaival.

Legnagyobb bajaiból – így szól a Lépcsők beszélője – „mindig a munka jelentette a kivezető utat”. Csodálkozik mégis, „a betegség, a rák milyen energiákat volt képes fölszabadítani” benne. Megváltoztatta az élethez s a halálhoz való viszonyát: míg lábadozva arra figyel föl a lírai én, milyen nehezen tudja „leírni a »halál« szót”, mihelyt egy kicsit erősödik, lábra kap, már azt hiszi, „a h a l á l t  t u d o m, s nem az életet!”. A halált, ahogy az egyik vers, a Csillagromok 4. része elbeszéli: „nem tudom meddig élek / nem tudom / a maradék időt / a délelőtt nem kérdez / nem marasztalja / az elmenőt / a golgota / keresztje mögött / remeg / a megfeszített árnya / miközben / a volt s a lesz között / egy fuvallat / a mindenség ajtaját / csendben kitárja”. A Látható messzeség kompozíció kiteljesedés című darabja mintha már a (volt és lesz közötti) most kérdését tenné fel: „mire várnak a kitárt ajtók / e megnevezhetetlen csendben”. Eközben litániás, zsolozsmás megnevezései („kimondhatatlan mélység / megfoghatatlan magasság / csillagok ékes kapuja / mindenség fényes ragyogása”) azt a „nyugalom szülte derűt” sugározzák, amelyik a rák után „az új próbát”, az elmúlásét is kiállhatónak hiszi. S mintha azt, hogy az „évad” próbáját kiállta, a visszanyert alkotókedv is mutatná. A kötet utolsó fejezete csupa próza, a legvégén – mesteri szerkesztésre és szeretetteljes gesztusra vallóan – hálaadással. A záró költemény, a Szárnyakat gondoltam karjaid helyére a kilencvenedik születésnapját ünneplő édesanya köré font glória. A köszönetnyilvánító azért fohászkodik, hogy szülője küszöbéről „visszarettenjen a halál”, ám képzelete megjeleníti a közös űri létezésüket is: „ámulva követném minden mozdulatodat / ahogy egyre csak suhansz / a csillagok között” / s leszel közülük egy / a legfőbb bizonyosság / eligazító jel”. Az utat mutató csillag bibliai hite a magyar népdalbeli vágyakozással kapcsolódik össze, emlékezetbe idézve az Úr és a szentek csillagkoszorús ábrázolását. A verscím ezért módosítható: a gondolatnál is szárnyalóbb itt a gyermeki szeretet.

A költő a kór, a betegség – ahogy Karinthy Frigyes írta – „egész bajos történetéhez” nem keres hazai mintákat. Sem az Utazás a koponyám körült, sem Babits Beszélgetőfüzeteit nem hozza szóba. De a halál közelségében az Istenhez folyamodó kortárs szerzőkre sem utal. Mint aki mellőzi azt a kényszerű játékot, amely révén többen a rákkal vívandó küzdelemre készültek. Mint Sziveri János, egy új „műfaj”, a Rákrománc megteremtője. Vagy Hajnóczy Péter, aki alakot s nevet is adott neki: Embólia kisasszonyét. Aztán Eörsi István, Leukémia kisasszonyba helyezve bizalmát; végül Esterházy Péter, a Hasnyálkával alakítva ki szoros viszonyt. Az üdvösség komor igényét sem szólaltatja meg, mint Nádas Péter (Saját halál) vagy Nagy Gáspár (Sárfelirat). Noha néha belekezd egy-két játékos futamba, a szólamok végül is annak tanúsítói – Kulcsár Ferenctől kölcsönözve a gondolatot –, hogy a rákról való beszéd kibontja a képességeket is.

Irodalom

Bárczi Zsófia, Mennynek és földnek, = Uő., Mennynek és földnek, Pozsony-Bratislava, 2009, Madách-Posonium.

Csáky Károly, Emlékezések és vallomások I–II., Ipolyság-Nagyoroszi, 2014–2015, Szerző.

Kulcsár Ferenc, Novemberi játék, Irodalmi Szemle, 2012/11.

Márkus Béla, Gál Sándor, Budapest, 2017, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)