Marno János: A semmi esélye

Az eredetileg Kész Nárcisz címet viselő kötet átmenetet jelent a Nárcisz készül (2015) és a Hideghullám (2007)között: megőrzi az előbbi kötetben kidolgozott mitologikus alapokat, sőt, sűrítettebb formában tovább is írja azokat. Az utóbbi kötetből pedig megelőlegezi az emlékezetnek a fizikai folyamatokhoz kötését, illetve a testi és a nyelvi (el)változások kölcsönös egymásra utaltságát. A végső címben szereplő „semmit” a könyvhöz tartozó könyvjelzőn maga a szerző magyarázza meg. Egy új cím megtalálásának semmi esélyt nem tulajdonított, majd úgy vélte, semmi értelme ellenállni ennek a semmi esélynek, ezért egyből megtette azt címpozícióba, és nem érdekelte, hogy eszébe juthatna még egy jobb cím majd később – olyan, amilyet tartogat „az idő ama semmi szín alatt”. Tehát már a cím is többszörösen kimozdítja a „semmit” abból az értelmezésből, hogy azt nemlétezőnek vagy egyértelműen hiánynak, esetleg jelentéktelennek fogjuk fel. Egyrészt a nyelvi klisének a névelővel való feloldása miatt éppen a semmi létének lehetősége kerül a középpontba, másrészt ehhez kapcsolódóan a kötet elköteleződik a semmi mellett, harmadrészt pedig a különböző szókapcsolatokban a semmi nem tagadásként, hanem éppen erős állításként szerepel. A semmi egyben az írás legfőbb velejárója is, ám eredménye kétesélyes. Részben sziszifuszi munkának láttatja az írást, hiszen semmi nem jön ki belőle, amikor a személyiséget jelekbe tárgyiasítja. Részben viszont éppen ez az objektív és konvencionális kódolás jelenti az esélyt arra, hogy a befogadók széles körében visszatükröződésként jelenjen meg az eredeti gondolat: „S tréfásra fogva elgorombíthatod / a hangod, nyelvet öltve az avas íz / figurájaképp, az érzet nem taszít / vissza úgy sem; nevetsz zavartan kicsit, / szó után turkálva az apró termetre, / becsapva ajtót, mely a szárnya alá vette.” (És ő) Így az írás rögzített halál, de átlépés is a semmibe: fluxus, amelynek állapotában sokkal több ragadható meg, mintha a költészet a "valamire" koncentrálna. Kerber Balázs tanulmányában ezt az energiaáramlással azonosítja: a verset szülő energia átvándorol az olvasóba, és létrehozza a befogadás eseményét. Ezt a tükrös szituációt A semmi esélyében is Nárcisz alakja jeleníti meg.

Egyfelől azzal, hogy Nárcisszal kapcsolatban térnek vissza – ahogy erre Áfra János felhívja a figyelmet – a klasszikus Marno-dilemmák és -témák, a konkrét "valamik": a kötetnyitó Rajtában például a kényszerű választás a fej- és a lábsérülés között (a költészet gondolati és „talpaló” alkotómunkája közötti döntés) vagy az A versben az álom átszövése emlékezéssé, és megfordítva. Másfelől ahogy a befogadás sem érhet véget soha természetes módon, úgy Nárcisz sem készülhet el soha. A befejezhetetlenségére csak felhívja a figyelmet  A semmi esélye második felében bevezetett újabb tükröződés Anna karakterének köszönhetően. Az ugyanazt a címet viselő Anna-versek továbbírják az életmű bizonyos trópusait, mint amilyen az elmúlásnak testi romlásként való megmutatása (Anna  • zsírpapírban, dátuma elmosódott) vagy a pókok és a rovarok szimbolikája (Anna  • hosszú végtagjaival hadonászva). Ugyanakkor bár a kötet alkalmaz rájátszásokat a magyar irodalomnak a semmihez kötődő verseire (pl. a Búcsúzóban Kosztolányi Ének a semmiről-jének jellegzetes „elejtem–elfelejtem” rímelését találjuk meg), Anna alakjának megalkotásához a szöveg nem használja fel az irodalmi hagyományt (pl. Juhász Gyula Anna-verseit). Anna legfeljebb Nárcisszal együtt – mint azt Harmath Artemisz javasolja – idézheti meg Weöres Psychéjét és Nárciszát.

Anna és Nárcisz kapcsolata azonban elsősorban arra szolgál, hogy a semmi különféle jelentésmezői táruljanak fel a kötetben. Először is a semmi lehet hiány, amely vagy a reményé, vagy az akaraté: „amúgy semmi, semmi esetre / sem óhajt felkészülni” (Az a). Másodszor a semmi benne van az egyedüllétben, a magányban, amelynek kifejezéséhez mindazonáltal szükséges egy társ „Mert élvezi hangját, melyben mélyre merül, / s melynek a fenekén elhalhat egyedül.” (Egy kutya) Harmadszor a semmi - sartre-i értelemben - semmítésként a nyelv kordában tarthatatlan kijelentéseit semlegesíti: „Nárcisznak vége. Semmi értelme hát / maradnia – sem távoznia, igaz, / a hát recsegve-ropogva nélküle / zajlana tovább, eljutva fülébe / akár odaát is.” (Anna • háta mint egy jégtábla, ránézésre). Az A semmi esélyében tehát a semmi végtelenségét az eleve a megszólaló tükörképeként szolgáló Nárcisz és az ő újbóli tükrözéseként kapott Anna úgy mutatja meg, mint két egymás felé fordított tükör. Bizonyos versekben pedig, mint amilyen a Hangját,ők ketten teljesen egymásba mosódnak, mint kép és víztükörkép: „Hangját // kísértetiesre fogja – hiszen az / is: kísértetiesen hasonlít Nárciszra.” Varga Mátyás megfigyelése szerint Anna ráadásul arra is jó, hogy a lírai ént megerősítse férfiúi identitásában; nem véletlen, hogy az Anna-versekben feltűnik a többes szám első személyű megnyilatkozás. Ilyenkor a szubjektum Nárcisszal együtt szólal meg, és különböző szerepekhez rendeli Annát az anyától a húgon keresztül a szerelmesig. Sőt, a szubjektum Anna alakján keresztül mutatja be saját fogyatkozásait is, hogy tőle kapta „az[t], ami egykor férfivá / avatta a természet révén a hőst” (Anna • fúj Nárciszra, úgy tartja, a fiúból). Anna tehát pontosan olyan, mint az alakja: palindrómaként, visszafele is ugyanazt adja ki, így folytonosan önmagára (például az „Anna // aludni menne” sorban a mély és magas hangrendű magánhangzók cseréje visszhangzik, de maga a mondat rájátszik egy másik ismert palindrómára, az „indul a görög aludni”-ra) és a megszólalóra utal vissza. Emiatt a kötet olyasfajta zártságot mutat, mintha egy kiút nélküli tükörlabirintus folytonosan csúszkáló, de a külvilág felé kijutást sosem adó falakkal rendelkezne. Ez a versbeszéd bár folyton változik, nem képes átlényegülni: „mivel Te, ez tiszta sor, nem vagy sehol. / Ez ismétlődik untalanul, ahogy / ürességed, kell-e mondanom, megkap, / ha nincs is mit átadnom, sem alkalom” (Itt).