súgó szűrés
keresés

Marno János: Hideghullám

Szerző
Marno János
Kiadás éve
2015
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
192
A szócikk szerzője
Smid Róbert

A Hideghullám a recepció tanúsága szerint Marno Jánosnak az a kötete, amely az életmű meghatározó poetikai fogásainak (pl. a klisés nyelvi kifejezések szétbontásának, kiforgatásának), alakjainak (pl. Nárcisznak) és témáinak (pl. a költészetnek mint mindennapi tevékenységnek) a legkidolgozottabb összefoglalását nyújtja, ugyanakkor, nem kizárólag a hangsúlyok áthelyezésével, de költészetében új fejezetet is nyit. Ennek egyik jele a kötetnyitó prózavers-ciklus, amely elsősorban a szerző önéletrajzi jellegű kisprózáival mutat rokonságot, ezáltal a lírai szubjektivizáció Marnohoz képest szokatlan módon valósul meg ezekben a darabokban. Míg ugyanis a Nárcisz készülben az önéletrajziság érzetét a XII. kerület jól körülhatárolható tere állítja elő, addig a Hideghullám már-már személyes referenciát képez bizonyos alakok szerepeltetésével (anya, nagymama, apa stb.), hovatovább nem szaporítja az én alakmásainak és maszkjainak sorát. Az én lecsupaszítását, és ezzel a próteuszi költészet negatívjához való közelkerülést az olvasó számára mégsem a legevidensebb módon engedi meg a Vasderes ciklus. Mert bár a versek az emlék meghatározhatóságát sugalmazzák, a felidézett múltbéli képtől egyből az emlékezés jelene felé fordulnak. Ennek megfelelően hiába találunk például egy konkrét dátumot a Vallástörténet c. vers felütésében – amely magának a múlt megvallásának a története –, az iskolába indulás folyamatába belopóznak a később tanult és kifordított nyelvi elemek (pl. „tanszeres” táskából „transzcendens” táska lesz), az emlékkép leírását pedig folytonosan megakasztják az erre tett reflexiók. Ezek leginkább a megszólaló tudásának és a fizikai állapotának a két idősíkban való összevetéseire vonatkoznak: „Betűt tudok már vetni a kezemmel, azt már tavalyelőtt is tudtam, most pedig előre tudom, hogy a továbbiakban nem fog menni a kezemnek a betűvetés, megszállja, majd belefészkeli magát a bánat, Pilinszky találó szavával szólva: elödémásodik.”

A Hideghullám legfőbb motivikus szervezőeleme az agy és az anyag viszonya, ami egyrészt magában foglalja a test–lélek-dichotómiát, másrészt éppen a kettő elválaszthatatlansága mellett érvelve emelnek szót az olyan versek, mint az Agyag II. vagy az Átalakulatok. Bár az említett művekben az anyag a málló, formázható, emiatt bizonytalan állapotú agyaggal azonosítódik, az „agyag” hipogrammatikusan magában rejti az „agy” szót is. Az elválaszthatatlanság tehát a nyelvi és a testi folyamatok kölcsönös összefüggéseiben mutatkozik meg: a versbeszéd képes beszámolni a megszólaló fizikai állapotváltozásairól, viszont a megszólalást a test teszi lehetővé, illetve az biztosít neki témát. Az elválaszthatatlanságot ’agy és anyag’ Krusovszky Dénes kritikájában megvillantott kölcsönös egymásra utaltsága csak erősíti: Marnonál a líra egyszerre életfunkció és a fiziológiai értelemben vett élet széthullását dokumentáló médium, amely eleve kódolja a hibát, hiszen a versek katalizátora, a megszólaló teste csupa furcsa szimptómát produkál. Ezért mind a vers, mind a test megköveteli a rendszeres felülvizsgálatot, korrekciót, amely újabb művekben ölt testet.

A cím számos értelmezési lehetőséget nyit meg a kötet egészére. Először is, ahogy azt Nemes Z. Márió értelmezi, a hideghullám tekinthető eminensen természeti jelenségnek, hiszen gyakoriak az olyan versek, amelyek a nem emberi életformák lebomlását, szétszóródását, átalakulását viszik színre. Az Akt, a Pókhasúak, A széttiport vagy az Agár azt a folyamatot mutatja be, ahogy a salakosodás és az iszaposodás először befedi az élő anyagot, majd megkövülésével és porszemesedésével gyakorlatilag végleg eltünteti azt. Másodszor érthetjük a megszólaló kihűlt holttestének is a címet. Ám (harmadszor) ezt az olvasatot éppen a rögzült nyelvi szerkezetek Marno-féle felbontása teszi lehetővé, a megcsontosult nyelvi kifejezések újraélesztésével a nyelv egyben revitalizálja is a holt testet. Az átalakulások következtében eltávozott létezők (legyenek azok személyek, állatok vagy természeti képződmények) a gyászbeszéd regiszterében szólaltatják meg legtöbbször az alanyt, akinek – valahányszor felidézi azokat – saját teste előtt példaként áll a már bevégeztetett organizmusok sorsa. Párhuzamosan futnak tehát a hiány, a nemlét által kiváltott múlt képei és a múltidézés jelenének a megszólaló elmúlását elősegítő folyamatai („Eliszaposodik és a fenékre / süllyed a súlyától a fejem, az agyam […] Nővérem és húgom sosem éltek, / szombat este sosem üldögéltek / felhúzott térdükkel a hűlő vizű kádban, / míg a nagyanyámmal sakkoztam” [Egy senki földje]). A nekrológszerű darabok viszont az életről szóló tanúságtételt hozzák előtérbe. Ilyen a Tányérégő, amely több értelemben is alkalmi versnek tekinthető. Egyrészt a dedikáció miatt („Kerkai Jenő atya emlékének”). Másrészt azért, mert – ahogy arra a kezdősor utal („Legalább a cím maradjon a régi”) – a szöveg felidézi Marnonak egy ugyanilyen címmel írt versét. Harmadrészt pedig a zárlat egy emlékképet is elénk tár a lyukas nyakú apáról.

Az alakulás a Hideghullám verseiben tehát egyszerre vészjósló és elkerülhetetlen folyamat (ahogy Molnár Illés fogalmaz, a kozmikus entrópia felé tartás végzete) és a poetikai innovációk biztosítéka. Részben a referencia kihasználhatóságának és alkalmazásának másfajta módozatát mutatja a kötet akkor, amikor a saját lírára tett önreflexiókkal az álom öntudatosnak nehezen nevezhető köztes állapotában találkozunk (Álomátirat; Kenyérharc; A bosszú álom), vagy Marno beszédmódját a fiatal irodalom meghatározó alkotóihoz képest pozicionálja (A forradalom hibriditása). Részben viszont éppen az életmű bevett alakulásfogalmának működése okozza azt, hogy a kötet a Marno-líra önmagába záródó spiráljának lenyomatává válik (pl. az Anyag II.-ben a múltnak kútjából Nárcisz is visszanézhet). A Hideghullám ezért készíti újabb szobrait azoknak a létezőknek a hátramaradt anyagából (agyagból és salakból), amelyekre versmonumentumaival emlékezni akar.

Irodalom

Krusovszky Dénes, Sérülékeny (élet)anyag, Műút, 51 (2015).

Molnár Illés, Agyhalál, Tiszatáj, 2016/5.

Nemes Z. Márió, Költői egészségtan, ÉS, 2015. szeptember 4.