súgó szűrés
keresés

Tornai József: A szerelem szürrealizmusa

Szerző
Tornai József
Kiadás éve
1991
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
109
A szócikk szerzője
Papp Endre

Tornai József Vadmeggy (1984) című önéletrajzi kötetében írta: „Természetem lett a sorsom, vagy fordítva? Nem tudom. Szerelem, szeretet, nemiségem indulatai, lendítőereje nélkül nem tudtam volna élni se, írni se. Rilke azt vallja: »A művészet a nemiség finomabb formája.« Az ismereteken, az állandó szellemi tájékozódáson kívül nekem is a nemiség, a szerelmi kapcsolódás a legnagyobb energiaforrásom.” Csoóri Sándor szerint a nők a szerző számára „a mindenség változatos metaforái”: mindenre megfelelők vagy mindent kétségbe vonók. Alföldy Jenő úgy látja, hogy Tornainak a szerelem az egyik legfontosabb élményköre, költészetének zöme szerelmes vers. A költő a minél teljesebb testi felszabadulás híve, az ösztönök megismerésére törekszik. Szabó Lőrinc hatására vallja, hogy testiség nélkül nem létezik lelkiség, s az Erósz domináns elem a lírában. Szerelmes versei egyúttal gondolatiak is: „ész és ösztön tép egymásba” – olvasható például a Fogyóholdban. Ady Endre szemléleti öröksége is felfedezhető két költeményben, melyről a címek félreérthetetlenül tudósítanak: Az örök kívánás temploma; Minden szerelmek szerelme.

A szerelem szürrealizmusa című könyv mottója Assisi Szent Ferenctől származik: „A mennyország a pokol kapujánál van.” A könyv versei a halott szeretőre emlékeznek. A szerelem és a halál az ő alakjában szétválaszthatatlanul összetartozik. Éppen ezért a szerelem ellentételezésekben ölt alakot: teremtés és pusztítás, elragadtatott önkívület és megsemmisülés, gyönyör és gyász is egyben. A versekben elemi erők hatnak és kozmikus-mitikus távlatok tárulnak fel. Egyszeri és örök, esetleges és általános, emberi és egyetemes, ősi tradíció, a természetes létezés és a modern technikai világ, a parányi és a gigantikus létezők és tárgyi elemek hatnak egyszerre az expresszív költői képekben. „Földi és égi üdvözülések” (Sör, pálinka, csók) krónikása a lírai én. A keresztény, ókori görög és egzotikus – itt az indián képzeletvilág forma- és fogalomkincsével él a költő – mítoszok műveltségelemeit közös mindenségvíziókba elegyíti. Varázsénekeiben, bájoló dalaiban, törzsi szertartások dobütemében, siratóiban megjelenhet a szerelem démonként, a vágy lehet „üdvösséges” és „elkárhozott”, a szeretők végül elhajózhatnak egy ismeretlen szigetre, illetve motívumként feltűnik a „lét-kígyó” (az újjászületés, az örökkévalóság jelképe), vagy „teknősbéka-ének” hangozhat fel. „A szerelem vagy szent vagy nem szerelem” (A hús álma a fényről) hite himnikus magasságokba emeli esetenként a versbeszédet, amelyet éppúgy jellemezhet a rapszódikusság vagy akár a groteszk-morbid jelleg (pl.: „Ó gyönyörű szétrohadt barátnőm” – Egy elképzelt halotthoz). Mozgalmasságot, örvénylést, izzást, fékezhetetlen energiákat, lélekmélyi indulatok el- és felszabadulását közvetítik a mondatok. Ennek megfelelően a visszatérő forma a szabálytalan sorokban, lépcsőzetesen áramló, szeszélyesen hullámzó szabadvers, amely gyakran épül felsorolásra, a nyelvi elemek halmozására és hangulati fokozására.

Jellemző beszédhelyzete a műnek az eltávozott kedveshez, az ő emlékéhez vagy magához a szerelemhez szóló megszólítás. A kiinduló tudati állapotban, az emlékezésben az emlékező elidegenedhet korábbi, emlékképekben élő énazonosságától. Félelmetes is lehet a régi szerető, aki valami rémisztőt hívhat elő a partneréből. A központi téma kifejezését jellemzően extatikus lélekállapot – fájdalom és önkívület, eszméletvesztés, „őrület” – kíséri. Vele jár az önelvesztés vágya, a mámorban a társsal a közös ismeretlenség felé törekvés. A végsőkig fokozott vitalitás, az ösztönkiélés a halálba, illetve átlényegülésbe is hajszolhat. A kötetcímadó vers megfogalmazásával: „De néha, / mikor olyan iker-társra / találtam, mint te, aki ugyanúgy / nem tudtad, milyen parázs-fogú démonok / áldozata, / újra megjelent fölöttem / isten nevető, maszkos arca, / és mi, nem: te, / nem te: Én-Те / egyetlen égő oroszlánná változva / lángoltunk föl a sárga homokból / az égre. / Ez a szerelem szürrealizmusa.” Ennek az élménynek a fokozása a Darázs-lét, a „szárnyas rovar-isten” szimbolikája: „semmit mást sem látok / csak az átváltozás pillanatát; / és mi már nem létezünk, / se együtt, se külön, / […] darázs létünk titka / az a dühös zümmögés, az az eszeveszett / villanás, / a belénk-döfött méreg parazsa / szárnyainkban”. A semmivé válás, „az önmagunkkal-kormozott üresség” (Fehér és sárga…) egy általános filozófiai paradoxont hordoz magában: a megsemmisülés extatikus vágyát a személyiségbe zártnál magasabb ontológiai szintű együttlétezésben, amely ugyanakkor a szubjektum számára maga a félelmetes nemlétezés. A keleti univerzalizmus felől közelítve nem más ez, mint részesedés Buddha „világcsönd-galaxisában” (Egy elképzelt halotthoz). Másfelől ugyanez a látomásszerű tapasztalat a kötetzáró opusban, a Minden szerelmek szerelmében így artikulálódik: „szabadulás, őrült remény, / hogy Mindenség lehet az Én.” Tornai látomásaiban a valódi létezés, az igazi azonosság túl van az énen, az életen és az identitáson. Feloldhatatlan ambivalenciát és egyneműsíthetetlen emberi tudást közvetít a lírai definíció: „Mert szerelmesnek lenni / annyi, mint vérünkben érezni, / hogy van egy isten, / aki körül ott forgunk, / fázó atomok a mag körül, / örökre messze tőle, / örökre hozzárántva” (Korall-híd).

Irodalom

Alföldy Jenő, Tornai József, Budapest, 2016, Magyar Művészeti Akadémia.

Fodor András, Féktelen futamok. Tornai József: A szerelem szürrealizmusa, Kortárs, 1992/6.

Szigeti Lajos Sándor, Maszk nélkül. Tornai József: A szerelem szürrealizmusa, Alföld, 1992/7.

Vasy Géza, Tornai József: A szerelem szürrealizmusa = Vasy Géza, Költői világok, Budapest, 2003, Széphalom Könyvműhely.