súgó szűrés
keresés

Károlyi Amy: A szobrok elindulnak

Szerző
Károlyi Amy
Kiadás éve
1986
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
216
A szócikk szerzője
Bedecs László

Károlyi Amy összegzésnek, számadásnak, az életmű lezárásának szánta ezt a kötetet, az általa írt fülszövegben kifejezetten hangsúlyozva, hogy a vaskos gyűjtemény mérleg: „ennyire telt”. Amikor ezeket a verseket írta, már elmúlt hetven éves, nem sejthette, talán nem is remélte, hogy még közel három évtizeden át fog alkotni. A kötetet záró, a végső búcsúnak gondolt Meghalni nehéz ciklus eleinte a sors ellen lázadó, majd belenyugvó, a távozást az élet részeként elfogadó verseiről tehát csak utólag derült ki, hogy nagyon korai búcsúversek voltak, de a személyes élettörténettől függetlenül, ma olvasva is méltóságteljes és megrendítő elköszönések.

A beszédhelyzetnek megfelelően az emlékezésen és az összegzésen túl leginkább a határhelyzetek foglalkoztatták a szerzőt, például hogy mi van az ébrenlét és az álom, a saját és az idegen, az élő és az élettelen, az élet és a halál között. Hogyan történik az átlépés, honnan tudjuk, hogy már nem itt, hanem ott vagyunk? Károlyi korábban kifejezetten tárgyias, személytelen, sőt szemérmes műveket írt, elvétve használt egyes szám első személyű igealakokat, viszont ebből a kötetből, főleg a második feléből árad a személyesség, megmutatkozik e költészet érzelmes arca, alanyi gyökere. A korábban statikus tárgyak ezekben a versekben életre kelnek, a címben szereplő szobrok megmozdulnak, elindulnak, vagyis pont ellentétesen viselkednek, mint a halál felé, vagyis a temetői mozdulatlanságba tartó emberi test. Figyelemre méltó, hogy a távozni készülő mintegy erkölcsi kötelességeinek érzi, hogy a tárgyait ne rántsa magával: „Mikor már megszoktátok egymást, / és szinte egy veled, / legjobb, ha elajándékozod, / adj neki új esélyt, új életet.” (Tárgyak)

Beszélő szobák ciklus rövid, formailag egyszerű, nyelvében dísztelen, jelzőszegény versei valóságos leltárt nyújtanak a szobában lévő személyes holmikról, a széktől és a szekrénytől kezdve a gyertyatartóig, a falióráig és a levelesládáig – a versek címe egy-egy tárgy neve. Az ajtó, az ablak, sőt a küszöb is verset kap, de ezek még metaforikus jelentőségűek, hiszen épp a kutatott határt jelenítik meg: „Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel / kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel.” (Ablak), „vonz az itten / vonz az ottan” (Küszöb). A ciklus más verseiből viszont a konkrét, szeretett tárgyakról tudhatjuk meg, miért fontosak, miféle emlék kötődik hozzájuk, és azt is, micsoda fájdalom a közelgő halállal hátrahagyni őket. A kötet alaptétele, hogy csakis az otthon adhat az egyre barbárabb világban otthonosságot, és ezek a díszek, eszközök teszik az otthont otthonná. Kulcsvers a Becsüs című, amely finom iróniával erősíti fel azt a tudást, hogy egy tárgy piaci és személyes értéke mindig nagyon messze van egymástól, vagyis ami külső szemmel esetleg csak kacat, az épp kapcsolódó emlékek miatt lehet felbecsülhetetlen értékű a tulajdonosának. Ebben a versvilágban az emlékek mindig egy-egy kitüntetett tárgyhoz kötődnek, ha máshoz nem, egy fényképhez, mintha nem is az elme, hanem ezek tárolnák a múltat. Mindig a közelben van egy tárgy, vagy kézben van egy fotó (MindegyFénykép háttérrel), belőlük indulnak el a mélyen elégikus, sőt nem egyszer drámai versek.

A tárgyak egy speciális csoportját jelentik a szobrok, a versekét az első ciklusban helyet kapó szoborleírások. Ez a verscsoport kapcsolódik leginkább a korábban ismert Károlyi-költészethez, de a rímtelen, prózai hangzású leírásokba is beszűrődik a valóság és a képzelet, illetve az élettelen anyag és az élő ember egymásra hatásának, egybeolvadásának problematikája. A szobrok ugyanis itt éreznek, lehetnek boldogok, szomorúak, magányosak, de csak akkor, ha a galéria vagy a múzeum mágikus terében valaki nézi azokat. Vagyis egy csavarral: a humanizált, de örökéletű szobrok a bennük művészi élményre lelők szívében találnak boldogságra. Ebből érthető, miért lehet vonzó egy ember számára is a szobor-lét: „Nyugalom kéne s lassúság / deltája lenni nagy vizeknek... / Kicsit elszökni / ülni és várni / szabadságot kérni az időtől / szoborrá válni" (Tengerpart tenger nélkül)

Az efféle csavarok és határhelyzetek a jelentős számú álomversre is jellemzőek. Szabó Lőrincet és a Dzsuang-Dszi álmát idézi például A megkettőzött: „Az ébredés szólongatott / válik az álmodó s az álmodott / a megkettőzött egy vagyok / hol álmodó, hol álmodott.” Az álom és az ébrenlét, a valóságos énünk és az álmodott énünk nem választható szét, sőt az egyik a másik feltétele, együtt teszik csak ki az egészet. A szobrok hangsúlyos jelenléte, a versbeli „elindulásuk” is arra utal, hogy még a mozdulatlan tárgyak sem azonosak önmagukkal, a látható felszín mögött mindig ott a misztikum, kőbe rejtve ott a szellem, a tulajdonképpen megfogalmazhatatlan jelentés, és ott a művészi erő is.

Irodalom

Csányi László, Károlyi Amy: A szobrok elindulnak, Kortárs, 1986/11.

Juhász Tamás, Lenni mérleg nyelvének, Új Írás, 1987/1.

Kabdebó Lóránt, Miért indulnak el a szobrok?, Tiszatáj, 1987/12.

Rába György, Minden percben a mindenség, Jelenkor, 1986/9.