Takács Zsuzsa: A test imádása. India

Ha egy szóval kéne jellemeznünk: Takács Zsuzsa a szerelem költője, azon belül is a szerelem fájdalmáé, keserűségéé, hiányáé, a szakításé, az elmúló boldogságé. Kevesen beszélnek nála közvetlenebbül, érzékenyebben és őszintébben arról a kínról, amit az elhagyott vagy megcsalt szerelmes érez, amit az ilyen-olyan okból újra egyedül lévő, a sérelmeivel, a könnyeivel, az álmatlanságával magára maradó ember átél. A terjedelmes életmű első szakaszában ezek a lelki aspektusok kerültek előtérbe – a test csak az ölelés, a csók, a simogatás vágyának megfogalmazásakor, mintegy mellékesen jelent meg. A 2010-es kötet azonban jelentős fordulatot hozott: a testről, az erotikáról, az érintések fontosságáról kezdtek el beszélni a versek. Furcsa ez a késői fordulat, de nem előzmények nélküli, és nem is példátlan, hiszen legszebb erotikus verseit Lator László is hetven éves kora fölött írta.

„Mikor már búcsúzóul szeretkeztek, / és nyitott szemmel figyelte a látványt, / kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult / az arca, szinte sikoltozott az aktus / gyönyörétől ” – olvashatjuk a kötetnyitó és egyben címadó vers első soraiban. A felütés tehát kétséget sem hagy afelől, mi mindent jelenthet a test címben megígért imádása, és milyen keretei lehetnek mindennek ebben a kötészetben. A „búcsúzás” e költészet alapszituációja és alapszava, a „szeretkezés”, az „aktus”, a „gyönyör”, a „kéj”, illetve a nyitott szem és ezzel párhuzamosan a test látványa, megfigyelése itt válik központi témává. Nem szemérmesek, de nem is vulgárisak, pláne nem provokatívak ezek a versek – nagyon természetes hangon beszélnek a test és a testiség szeretetéről, fontosságáról, a kapcsolatokban és a hétköznapokban betöltött központi helyéről – a testi szerelem természetességéről: „Ajtót nyitsz a rövid csengetésre. / Egy rozsdavörös őz kér menedéket. […] Simogatod selymes, / puha szőrét – s ez érthető, hiszen / tél van. Rövid bőgését hallatja közben.” (Bizonyos emlékek)

A szabadon megélt erotika dicsőítése, ihlető erejének felfedezése olvasható itt, megfűszerezve a Takácsra mindig jellemző fájdalmasan szép versnyelvvel, amiben a veszteségek, az emlékek, a távolságok is megmutatkoznak. Megrendült és megrendítő vallomásokat olvashatunk, feltárulkozást, szembenézést, ami visszaadja az olvasásnak „a vers helyettem beszél” élményét. Takács Zsuzsa ugyanis sokak tapasztalatát fogalmazza újra, miközben a lélek legmélyére rejtett, sokszor elhazudott, eltagadott vágyakkal, félelmekkel és szorongásokkal szembesít. Felszabadítóan.

A kötet másik, ugyancsak fontos szintje a kereszténység felől fogalmazza újra a testhez való viszonyt. Ez sem új nézőpont ebben az életműben. Takács Zsuzsát mint Keresztes Szent János fordítóját is ismerjük, és Indiát sem valamelyik keleti vallás vagy filozófia kedvéért, hanem épp a tiszta kereszténység helye miatt keresi fel. Az India című ciklust ugyanis a szerző Kalkuttai Teréznek ajánlja, akinek a naplóját és a levelezését olvasva gondolkodik el nyomorról, isteni gondviselésről, jóságról, kiszolgáltatottságról, testi szenvedésről és önzetlen szeretetről. Már Keresztes Szent János is a „lélek sötét éjszakájának” misztikusa volt, azaz a kételynek, a hit gyengülésének a nagy írója, de közelebbi és megrendítőbb példa Kalkuttai Teréz negatív misztikája, amelyben a végsőkig kiszolgáltatott, elkínzott testek válnak szakrális hellyé – a velük való szembesülés pedig a hit próbatételévé.

Takács ezeket a dilemmáikat emeli ki a naplókból és emeli be a versekbe – és bár Kalkuttai Teréz szövegei kurziváltak a Takács-versben, döccenés nélkül simulnak bele. Teréz anya ugyanis önfeláldozó, tiszta, jézusi élete ellenére sem volt biztos saját hitében, vagy abban, hogy egyáltalán van Isten. De a versekben épp ez látszik a leginkább keresztényinek: nem azért kell jónak lenni, szeretni és segíteni az elesetteken, mert van Isten, aki ezért megjutalmaz – ezt akkor is meg kell tenni, ha nem tudunk hinni, vagy ha Isten nem is létezik. Vagyis afféle keresztény-humanista nézőpont ez: jónak lenni jó, ha nem a mennyország ígérete vagy a büntetéstől való félelem miatt jó valaki, még jobb.

Takács költészetében egyébként is gyakori és régi szereplők a koldusok és a hajléktalanok, és mindannyiszor az együttérzés, a részvét fontosságára, mondhatjuk úgy, bibliai parancsára emlékeztet a jelenlétük. Mindez hatványozottan igaz egy olyan helyen, Kalkutta nyomornegyedeiben, ahol a szegénység és a test megalázása, az emberi lét testet és lelket is meggyötrő szélsőségessége az európai fogalmakkal leírhatatlan, alig-alig elképzelhető. Tudjuk, a középkori kereszténységben a test megvetése és sanyargatása a szentek erénye volt, de a versek Teréz példáján keresztül, és részben az ő szavaival, erre is nemet mondanak: „Szenvedésem nem vezet / extázisra. Csak feltorlódik gondolatimban // mint bontási hulladék, és lerakódik / a Hozzád vezető keskeny úton.” (A derjeelingi vonaton) A kötet két része abban a gondolatban ér össze tehát, hogy csakis a test tiszteletével, szeretetével, ápolásával lehet teljes életet élni. E nélkül minden csak az élet imitációja.