Kassák Lajos: A tölgyfa levelei

Több mint fél évtizedes elhallgattatás után Kassák 1956-ban térhetett vissza az irodalmi életbe válogatott versei kötetével, új verseket tartalmazó könyve pedig 1958-ban jelent meg először. Ezután már nincs akadály költeményei publikálása előtt. Alkotókedve is visszatér, a haláláig (1967) eltelő évtized költői termése majdnem annyit tesz ki, mint amennyit azelőtt összesen alkotott. A tölgyfa levelei az utolsó, életében megjelent verseskötete. Az Üljük körül az asztalt már csak halála után lát napvilágot.

Mint időskori költészetekben általában, Kassák a A tölgyfa leveleiben is egy az előző korszakaihoz képest meditatívabb hangot üt meg, uralkodóvá válik a számvetés, az emlékezés. Ahogy az Elpiszkolt színekben programként is megfogalmazza: „Számvetést csinálok / fehér táblára írom / sorsomat / s nem akarok többé / panaszkodni”. Többnyire nyugodt öntudattal nézi a múltat, de érzi a mérlegkészítés veszélyét is: „Számadás. / Nincs végeredménye / beláthatatlan / áttörhetetlen / és én / elveszek benne” (Színes üveg). Bár továbbra is kíváncsian fordul a jelen és a jövő társadalmi jelenségei felé, előtérbe kerülnek a magánélet és a természeti környezet mozzanatai. Keresi a félelem nélküli, derűs pillanatokat, és örömmel lel rájuk: „Kószálj emlékek nélkül / bűntudat / és túlzott remények nélkül” (Halottaink nélkül); „Derűs vagyok és súlytalan” (Balatonnál). Az idillvágy mögött azonban rendre fölsejlik a fenyegetettség, a „szörnyeteg”: „úgy sejtettük / egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg / él valahol a sárga ködök megett / és tüskefogaival / fekete holdas körmeivel / gyötör bennünket folyvást. / Megkínzottak és meggyalázottak lettünk” (Rekviem egy asszonyért). A Kérdés elején együtt jelentkezik a számvetés igénye a kozmikus távlattal és a veszélyérzettel: „Mit vállaltál? / Miért vállaltad? / Milliárd csillagszemével / néz rád most az ég / megingott a föld / s a mélyből / valami szörnyeteg üvölt”. Meg-megidézi a vallás reményét. „Karácsony éjszakája van. // Szólnak a harangok” – fejezi be például kötetkezdő versét. A hívők – irigyelt? – világa azonban számára csak vágy marad: „Jó nekik / meg tudnak kapaszkodni a semmiben” (Paris repülőterén).

Amiben ő maga igazán hinni tud, az a közösség. Az erőt sokszorozó együttlét képes széttörni a meghatározottságokat, alkotni, megszülni – a kötet egyik gyakori szókapcsolata – a szebb jövőt. Kedvvel szemléli a társasház jelenbeli lakóközösségét (Együtt a ház népével), ugyanígy idézi ifjúsága egykori barátait: „Cimboráim között ültem […] Ez volt a szép élet / csupa erjedés / kötéltánc / ellensúlyozó nélkül / megszokott bilincsek nélkül”. Eszménye pedig a dolgozó, alkotó ember – például továbbra is szimpátiával fordul a gyárak, a bányák munkásai felé. Az együtt végzett alkotómunka öröme élezi ki érzékeinket, hogy megsejtsük a létezés értelmét: „A jövő emberei vagyunk / s ha átmegyünk a hídon / édes testvéreinkkel találkozunk. / Nem a múlt üledéke / az alkotás mai öröme éltet / fáradhatatlan ébrenlét / térben és időben” (Halottaink nélkül). Hiszen „a föld nyersanyag” (Színes üveg), meg kell munkálni. A verset is mint valóságalakítást fogja föl: „Nem a valóság tükörképével akarlak megajándékozni / magával a valósággal / amit / emberagy / emberszív / emberkéz / formált meg / a cseppfolyós / vagy gyémántkemény anyagból. / A valóság elemeiből / új valóságegészet alkotok” (Ünnep reggel). Az egyenrangú, alkotóan kedélyes társulással szemben áll a gazdagság pöffeszkedő elzárkózása: „Brüsszelben kegyetlenül unatkoztam […] Úgy véltem Brüsszel belefullad saját zsírjába. / Párizs egészen más […] Nem kíván hódolatot / és visszavezet igazi önmagamhoz” (Utazásaim).

Az emberi közösség vágya tehát folyamatos az életműben. A kései versekben azonban a korábbinál is fokozottabban nyílik meg valamiféle kozmikus közösség felé: „Nemcsak itt fent az emberek / de ott lent a mélyben ők is rokonaim. / Minden sejtemmel idegemmel benne vagyok / a nagy víz színjátékában” (Balatonnál). Az évszakok váltakozása ennek jegyében tölti el meg-megújuló csodálattal (Évszakváltás). A kötet három meghatározó versét elhelyezésük is kiemeli, nemcsak viszonylagos hosszúságuk. Az első feleségének emléket állító Rekviem egy asszonyért a könyv elején, az ifjúkori barátjával való kései találkozást megörökítő Elporzott évek a közepe felé, az Elhagyott tárgyak pedig a szabadversek legvégén áll (utána jönnek még a kötetzáró, 1923 és 1963 közé datált prózaversek). Az első kettőben „az élmény epikus menetét az avantgarde merész vágásai gyorsítják fel, még akkor is, ha a korábbi minták dadaista keménységét, a szertelen asszociációkat utóbb már felváltja a csöndes tűnődés, a befejezettség érzésének puritán dallama”. Az utóbbiban „a tárgyköltészet legjobb francia hagyományaira visszhangzik, az objektív lírának egy rövidesen itthon is divatossá váló irányát előlegezi” (Aczél Géza). Kassák egy interjúban a „konkrét zene” tömbszerűségével, darabosságával rokonítja versei építkezésmódját. Ennek esetenkénti merevségét azonban gyakran ellensúlyozza „groteszk-látomásos elemek felbukkanásával” (Aczél). A versekben gyakran alkalmazott demonstratív ellentétek és párhuzamok szintén az avantgárd örökséget viszik tovább, annak világegészet átölelő szándékát érzékeltetik. Kassák maga tervezte a kötetet, maga készítette illusztrációit.