Tamás Menyhért: Alkonyút

Vannak kevés szavú, ritkábban megszólaló költők: Tamás Menyhért közéjük tartozik. Mégis megjegyezhettük a nevét már 1974-ben, mert családi kötődése indíttatására a Bukovinából Magyarországra települt székely népcsoport kálváriájáról adott hírt első kötetében. Olyan érzésvilág és természetszemlélet vált örökségévé és életszemléletének meghatározójává, amely később epikában és drámában is kulcsszerepet kapott. Karcsú regényei mellett (Vigyázó madár, 1981) a legnagyobb hatást a hetvenedik születésnapjára eltervezett, időskori világszemléletét összegző versciklussal érte el. A kötet egyetlen ciklus, éppen hetven darab azonos jellegű, egyaránt kilencsoros, csak számmal jelölt versből áll, s ezeket tízes csoportokra Orosz János színes képei tagolják. A cím és a szerkezet is magától értetődővé teszi a számvetésjelleget. Életszámvetés ez, de korántsem a végső. Nem lezárni kíván valamit a költő, hanem lemérni a megtett utat, s folytatni azt. Egy életút felmérése szükségszerűen több időszeletet, idősíkot rendel egymás mellé, szembesülnek egymással és a számvetés léthelyzetével a megélt helyzetek, cselekedetek, gondolatok. A modern időszembesítő költemény fogalmát elsősorban József Attila költészete kapcsán dolgozta ki Németh G. Béla, így abban a tragikumnak, a lét elrontottságának, a folytathatatlanságnak, a befejezettségnek meghatározó szerepe van. Az időszembesítés azonban nem csak ide vezethet, nagyszerű példa erre Tamás Menyhért számvetése. Maga az életút, annak itt érintett mozzanatai nem nevezhetők derűvel átitatottnak, mégis a mű egészéből életbizodalom árad. Legközvetlenebbül átérezhetően a 14. versből: „Intelmek legszebbike: „ne szégyellj szeretni”, „ne szé- /gyellj, adom tovább az al- / konyi derengésnek”. Tanítás, amely életmagatartássá válik, s egyúttal ajánlat is mindannyiunk számára. A szeretet hatja át e ciklusban az anya, az apa, a testvér, a társ, az unoka felvillanó alakját.

Az életszámvetés még egy összefüggő lírai ciklusban sem jelent feltétlenül életrajzi szemléletet. A versciklus lírai alanya, beszélője elsősorban nem eseményeket idéz fel, nem azokkal kíván szembesülni, hanem az életsorssal. Önmagát szeretné még pontosabban megismerni. Célja az, „hogy magam magamra lássak”. A ciklusnak elgondolkoztató keretet ad az első és az utolsó darab alig rejtett, szellemes egymásra utalása. A verssorozat így kezdődik: „Mint aki alkonyhoz alkonyi / szolgálatra szegődött, fölfelé- / léptem is lefelé időzik, bevárva / a Nap színlelt halálát”. Ebben a szimbolikus képben az a fizikai tény is benne rejlik, hogy naplementekor minél magasabbra hágunk egy hegyoldalon, annál tovább láthatjuk az egyre lejjebb hanyatló napkorongot. S bizony hetvenedik évéhez közeledve az ember életútja is „lefelé időzik”, „a Nap színlelt halála” egy nappal végérvényesen megrövidíti életidőnket. A ciklus legvégére érve a haláltudat viszont így oldódik fel: „még- / egyszer megvetem a lá- / bam, s ahogy kezdetem- / ben: lefelé is felfelé lépek!” A célkitűzés tehát megvalósult: a számvetést végzőnek sikerült önmagára látnia, s amit látott, az folytatásra érdemesnek bizonyult – akkor is, ha nem tudható, mennyi még a számára rendelt idő. Az elképzelt halál pedig játékosságában is komoly paradoxonnal így oldható fel: hozzá „éppoly közel vagy, mint születésedkor voltál!” (19).

Az időszembesítés múlt–jelen–jövő hármasságában zajlik; e ciklus centrumában – az önmegismerés vágya miatt is – a jelen található, ám az idősíkok hármasságának szerkezetében egyértelmű az elmozdulás. Eleinte a múlt–jelen kapcsolatrendszer a hangsúlyosabb, s a jövő inkább csak a haláltudattal mutatkozik meg. Tovább haladva a múlt fokozatosan veszít jelentőségéből, a jövő pedig egyre tagoltabbá válik: a haláltudat motívuma mellett megformálódik az a jövőkép is, amelyet az értelmes, a cselekvést lehetővé tevő, jövőtudatos életet ígérő zárósorok summáznak. Miként Dante hőse jutott „egy nagy sötétlő erdőbe”, úgy járja az alkonyutat is a kései utód, s hasonlóképpen találja meg azt az igaz utat, amely számára nem változást jelent, hanem töretlen folytatást. Tamás Menyhért kötetében az alkonyút szimbolikus fogalmának mindkét tagja konkrét és elvont jelentésében is nyomatékos. Az alkony egyszerre napszak, évszak és életidő, az út pedig a személy létezésére ugyanúgy utal, mint határozott feladatvállalására, küldetéstudatára. Ezt „hét-szín-hét- / század termő éneke, megtartó / esősírása” (7) közvetíti a mai alkotóművészben, s ez hívja elő ars poetica-szerűen: „ahány betemetett kútja van, / mindjét forrásommá ásom!” (69).

A ciklusban a mondatok modalitásának is jelentéshordozó szerepe van. A hetven egymondatos vers fele végződik felkiáltással. Ez a jelleg az utolsó harmadban, a jövőkép felerősödésekor sűrűsödik: az utolsó huszonnégy vers közül tizenhét zárul így. Az írásképben is sejthetünk tartalmi vonatkozást. A szöveg lényegében a Tamás Menyhértnél gyakori prózavers lehető legsűrítettebb változata. Az egyes sorok öt-tíz, leggyakrabban hét-nyolc szótagosak. Feltűnő a sorok tagolása, a szavak sorvégi elválasztása. A klasszikus enjambement-nál összetettebb jelentést tulajdoníthatunk a szóegység megszakításának: a versegész és töredékesség kifejezheti az életszámvetés teljességre törekvését és e cél elérhetetlenségét egyrészt, másrészt pedig az életút ideáját és az azt korlátozó társadalmi környezetet. „Választhatok: ugyanazt / választom, ugyanazt a / bolydult utat, amelyiken / elindultam” (28) – dönti el a lírai én a számára leglényegesebb kérdést: az önazonosságét. Tamás Menyhért „e haza-hely medence” szülötteként (2) a szeretet parancsát követve azt a célt tűzi ki maga elé, hogy növekedjen „a szívek tízparancsolatáig” (5). S akkor elkövetkezhet olyan varázslatos pillanat is, mint az 58. versé: „Ha már virágot nem / hajthatok, virágot érin- / tek, az is a kincsem, / és ha már végembe nö- / vök, hidegét érintem, / az is a kincsem!”