Buda Ferenc: Árapály

Az Árapály Buda Ferenc kulcsjelentőségű kötete: egyszerre reprezentálja a pályája delelőjén túl lévő költő értékőrző, újrakezdő-kísérletező és szintézisteremtő művészi törekvéseit, illetve a szerző világképének esszenciáját. A verseskönyvben szereplő művek beszédmódja hol pedig elégikus, hol ironikus (groteszk), hol idillikusra hangolt. Ám a kifejezési formák rizomatikus sokfélesége mögött a költői eszmevilág stabilitása, lényegi értelemben vett homogeneitása áll.

Buda Ferenc – az Árapály tanúsága szerint – erőteljesen civilizáció- és ideológiakritikus alkotó, gondolkodó. Verseinek valóságreferenciája az ezredforduló korai globalizációjának a világára, illetve a rendszerváltást követő magyarországi társadalomra irányul. A költő, akinek a korábbi munkáit az irodalomkritika általában a modern népiség paradigmájához kapcsolta, ezúttal nem csak „közelre” néz. A kötet nyitó darabjában, a 2001. szeptember 11-i eseményekre utaló Bábelben globális perspektívából mutatja be a kor feszítő ellentmondásait. Ugyanezt a nézőpontot alkalmazza Keringő című versfüzérében, elsősorban annak [Közép-Kelet] c. darabjában, amelyben ironikusan figyelmeztet az iszlám világ és a Nyugat viszonyának vészterhessé válására. Megírja az utóbbi párdarabját is [Kelet-Közép] címmel, amely viszont már a kelet-közép-európai összefüggésbe helyezett magyar rendszerváltozás kudarcos történéseire reflektál szarkasztikus hangnemben („Lám csak: mint afféle »kisnép«, / jól reáfaragunk ismét.”) Nem elszigetelt példákról van szó: a kötet egyik fő vonulatát alkotják a politikai, (jelenkor)történeti ihletésű lírai alkotások. Ezek csak távolról rokoníthatók a költő korábbi évtizedekben írt – jellemzően az 1956-os tematikához kapcsolódó – közéleti költeményeivel; nem retorikus, ideologikus, politikai szónoklatokat idéző szövegek (mint a Rend vagy a Tizenöt-húszéves halottak), de nem is metaforikus vagy allegorikus, áthallásos beszédmódot érvényesítő művek (mint a Kutya a társam vagy a ’83), hanem elsősorban groteszk hangütésű játékversek. Az utóbbi kategóriába tartoznak például az Árapály anagrammái. Buda Ferenc e miniatűr művekben népszerű közéleti téveszmék sorára mér súlyos, olykor megsemmisítő erejű csapást a nyelvi aleatorika eszközeivel.

Buda civilizációkritikája a politikai szférán túl a nemiség terrénumára is kiterjed. Az idősödő alkotó, aki fiatalon még – kisszámú szerelmi tematikájú költeményében – a „férfias szemérmesség” költőjének mutatkozott, az Árapályban teret enged a frivolitásnak is. Egyes verseibe – a megváltozott korhoz való ironikus „alkalmazkodás” jegyében – bekúszik a vaskos érzékiség, a prostitúció, a promiszkuitás, a poliamória, a voyeurizmus, a homoszexualitás motívuma is (Össztánc; Triptichon Pannóniából; Tiborc tűnődik). Ugyanakkor a Triptichon… harmadik egységében (Agressio) félreérthetetlen módon a hagyományos családmodell védelmében teszi éles gúny tárgyává a szexualitás „eltérő” formáit. A korkritikát Buda Ferenc több emlékezetes alkotásában – így a Nagy Gábor által találóan „karneválinak” nevezett, nagyobb ívű és minuciózus pontossággal kimunkált költeményeiben (Össztánc; Malom) – is antropológiai és történetmetafizikai megközelítéssel váltakoztatja. Ebből a nézőpontból az ezredforduló világában feltűnően megnyilvánuló értékfeszültségeket – mind politikai, mind kulturális összefüggésben – megtévesztő látszatellentmondásokként leplezi le („körbenyalják ím a koncot / kurucok s labancok”, illetve: „polka valcer rock toborzó / sorra egy haláltánc” [Össztánc]). Emberképe időnként végletesen elkomorul. A Farkasok tanúsága szerint például a farkas faj erkölcsi szempontból az önmagát kíméletlenül pusztító emberi nem felett áll; mi több: ha a farkasvilágon belül torzulások jelentkeznek, annak oka nem a „farkas mivoltban” keresendő, hanem abban, hogy az emberi elem kívülről benyomul a farkasok „társadalmába”. A Malom beszélője pedig, amikor rádöbben arra, hogy a történelmet a különböző alakváltozatokban folyton „újratermelődő” erőszak (és nyomában a végeérhetetlen szenvedés) uralja, így kiált fel: „Uram Uram vond vissza a / Törvényeidet”. A néhol már a swifti embergyűlöletre emlékeztető negatív antropológiát az Árapályban az anorganikus–technikai civilizációval szembeállított természet kultusza, a panteizmus ellensúlyozza. A kötetnek ezt a másik meghatározó szólamát a szinte gyermeki derűt sugárzó, felszabadult hangvételű madárversek képviselik (Csóka; Rigó; Vadludak).

Az Árapály három záró költeménye az emberi lét legáltalánosabb kérdéseire keresi a választ; közülük kettő (Jön a jövő; Isten szalmaszálán) az életmű élvonalába tartozik. A Jön a jövő termékeny feszültséget hordozó alkotás: egyfelől eszmeszilánkokból építkezik, szokatlan képzettársításokat alkalmaz, zavaró két- és többértelműségekkel operál, másfelől követi a verselési hagyományt, messzemenően teljesíti a „jól hangzás” követelményeit, hangzómegfeleléseivel harmóniát közvetít. A dalszerű, 19. századi nyelvezetű Isten szalmaszálán pedig különböző, egymással szembenálló vagy nehezen összemérhető „nagy elbeszéléseket” (kereszténység, pogány földanya-kultusz, szkepticizmus, nemzeti narratíva) képes magától értetődő természetességgel szintetizálni.

Figyelemreméltó a műfajok, versformák sokszínűsége is. Buda Ferenc virtuóz formaművészetét mutatja, hogy szonettet, leoninust, limericket vagy haikut egyaránt kiemelkedő színvonalon ír; a néhány szavas anagramma éppúgy a kezére áll, mint a félhosszú vers. A kötetet páratlan nyelvi gazdagság jellemzi. Buda Ferenc szókincse rendkívül széles skálát fog át: archaizmusokban (trakta, ritter; gyanánt, valék, leszen), keresetten választékos stíluselemekben (negéd, graciőz, joviál), népies, illetve tájnyelvi fordulatokban (zurmog, dönög, tík, gatyakorc), divatos, korjellemző kifejezésekben (paradigma, marketing, sztár, flitter, anális), vulgáris és szleng szavakban (flottul, tökmindegy, tróger, slepp, csessze meg), valamint neologizmusokban, egyedi szóalkotásokban (tapsviharkabát, pénzpribék-tanonc, százalék-szakajtó) egyaránt bővelkedik.