súgó szűrés
keresés

Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket

Szerző
Mózes Attila
Kiadás éve
1990
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest, Bukarest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó, Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
287
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Mózes Attila nyolcvanas évek közepén (1986–87-ben) írott köte­tei már csak a romániai rendszerváltoztatás éveiben jelenhettek meg. A Yesterday, Az Orosz­lán Hava és egyéb történetek (1990) novellái és vénasszonyok nyara (1991) című kisregény is figyelemre méltó alkotások, de a kortárs magyar próza egésze szempontjából is kiemelkedő mű az 1990-ben megjelent Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regény.

Már a borítón olvasható címadás és a műfaji meghatározás is szokatlan, rendhagyó („Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. »Beszély«. Panek Zoltán címötletére szerzette: Mózes Attila”), mintegy előrejelzi a regényvilág „furcsaságát”. A mítoszi táv­latokat sejtető címnek hangulata van, s úgy tűnik, előbb volt a cím és a hangulat, s csak azután a mű. Nem véletlen hát, hogy meghatározó ele­me a regénynek is a nagyon mély és erős atmoszférateremtés. Ez régi sajátos­sága Mózes prózájának, már első novelláskötetének (Átmenetek, 1978) alcíme is erre utalt: „Szövegek különböző hangulatokra”. E regényvilága összes­ségében igen nyomasztó magány- és idegenségél­ményből, félelemérzésből, rettegésből, undorból és irtózásból szervező­dik, melybe a mű végére valamiféle szelíd rezignáció, beletörődő melankólia ve­gyül. A karakteres alaphangulat ellenére Mózes egy olyan elmosódott kontúrú, az álom és a valóság kö­zött lebegő, a realitást és az irrealitást szétválaszthatatlanul egybemo­só látomásos univerzumot teremt, amelynek a szereplői sem tudják eldönte­ni sokszor, hogy mi a képzeletük, fantáziájuk terméke, s mi a va­lóság. Nem beszélve a mű olvasójáról, aki számára az egész történet ugyan fantasztikus és hihetetlen, de a tárgyi és lélektani realizmus révén mégis könnyen elképzelhető és átélhető. Az író olyan világot hozott létre regényében, amelyben mindaz, ami nyilvánvalóan álomkép, vízió, valóságnak tűnik.

E sejtelmes lebegésben történtek tér- és időkoordinátáit a fentiek miatt nem könnyű meghatározni. A hétköznapinak lát­szó színtér egy közelebbről meg nem határozott városban egy szoba­konyhás lakás, ahol a magányosan élő alkoholista zeneszerző, Szilvesz­ter tengeti napjait. Az ő alkoholgőzös álmaiban, látomásaiban, „zuhaná­sában” formálódik egy másik világ, egy másik város, mely fenyegetően láthatatlan „a maga borzongatóan sejtető valóságában”.

Szilvesz­ter „kapcsolatot vél fölfedezni az álomszülemény meg a földfelszíni, is­mert, szeretve gyűlölt, választott szülővárosa között, mely egyre inkább elember­telenedik. A verőfényes nappalokon, minden évszakkal egyre idegenebbé válik, úgy érzi a főszereplő, menekülnie kellene innét, ám ide köti a rejtély. Meg kell oldania álombeli városa és a felszínen ismert város összefüggéseit. Szilvesztert az az előérzet tölti el félelemmel, rettegéssel, mely szerint egyszer „a két világ egye­sül, a fenti elveszti addigi lényegét, lakói egyszerre arra ébrednek, hogy idegenek a jól ismert falak között. Üldözöttek, akik kénytelenek megla­pulni valami ellenség gyűrűjében; mely még nem fedezte fel róluk, hogy ellenségnek kell őket tekinteni, csak később, amikor másságukkal fölhív­ják magukra a figyelmet.”

A regény rondószerű befejezése: néhány hangsúlyos, álomkeretet sej­tető kezdőmondatának megismétlése, a kezdet és a vég egymásba érése, egy Pascal-szállóigére és a folyópéldázatra való ismételt uta­lásai – annak ellenére, hogy az utolsó mondatok látszólag nyitva hagy­ják a könyvet – felerősítik a lé­nyegi változatlanság, az örök jelenidejűség, a céltalanság, a hiá­bavalóság képzetét. A nyitottnak látszó befejezéssel együtt a műegészből tömény pesszimizmus, reménytelenség árad a létezés értelmét, az emberi sors, az emberi értékek lehetőségeit illetően. Ez a kegyetlen könyv olvasója számára végül is nem sok reményt hagy. Hacsak az nem jelent reményt és biztatást, hogy a szerző világképét és létérzéke­lését egy jelentős műalkotásban fogalmazta meg. A tökéletes, arányos kompozíció, a plasztikus és helyenként szárnyalóan lírai nyelvi megfor­málás, az előre- és hátrautalások kidolgozottsága, a motívumok és szim­bólumok láncolatának együtthangzása miatt akár azt is mondhatnánk, hogy mindezek szép­pé teszik ezt a művet. Nyugtalanító, esetleg undort keltően kiábrándító, ugyanakkor „szép”, miként a regénybeli bronz gyertyatartó.

Habár Mózes Attila regényét számos világirodalmi (Oscar Wilde-i, kafkai, bulgakovi, woolfi, ionescoi, Marcel Aymé-i) vagy akár magyar irodalmi (Csáth Géza-i, Cholnoky Viktor-i, Hajnóczy Péter-i, Krasznahorkai László-i, Bogdán Lászó-i) művel lehetne rokonítani, esztétikai hitele miatt azonban kortól, időtől független­ül általános érvényű. Mégis egyértelmű, hogy a nyolcvanas évek közepén született Ro­mániában, egy kisebbségi magyar író tollából. Mondhatni: másutt nem is születhetett volna, hiszen a regényben ábrázolt világ egésze akár a maga kétarcú hamisságával, pusztulásra érettségével, akár részletelemeiben, önpusztító sorsaiban, kérdésfelvetéseiben (például: menni vagy maradni?) összetéveszthetetlen módon magán viseli a kor és a hely jegyeit. Eközben Mózes jaguárjai, darazsai, alakváltozatai mégsem azonosíthatók konkrétumokkal, már csak azért sem, mert inkább a mélyen individuális és egzisztenciálfilo­zófiai tartalmakkal tartanak kapcsolatot, mint a közösségi meghatározott­ságokkal. Szilveszter alkoholizmusba menekülő, önpusztító sorsában, helyben maradásában („itt maradok az orruk alá rohadni!”) azonban, a kor­jegyek mellett, nehéz nem meg­látni magát a szerzőt. Aki ugyan szenvtelen tárgyilagossággal és hűvös objektivitással beszéli el Szilveszter történetét, helyzetein és mondata­in a személyes sors, a leplezni kívánt vallomásosság mégis át-átüt. A 2017-ben elhunyt író Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket  című be­szélyét önértékén túl éppen ez a rejtett személyes vallomásossága te­szi megrendítő olvasmánnyá.

Irodalom

Bertha Zoltán, Mózes Attila újabb könyveiről, Tiszatáj, 1993/8.

Elek Tibor, Erosz és a gonosz, Életünk, 1994/3–4.