Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja

Az írói pályáján negyvennégy éves korában induló Kardos G. György első regénye megjelenésének évében mindjárt két kiadást ért el. Hamarosan lefordították több nyelvre is, sikerét Bertha Bulcsu a mára már csaknem elfeledett Markovits Rodion Szibériai garnizon (1927) című kollektív riportregényének egykori diadalútjához hasonlította. A mű hatását bizonyára megnövelte, hogy az 1947 nyarán, Palesztinában játszódó regény cselekménye húsz év múltán is időszerű és fájdalmas volt, főként az 1967-es izraeli–arab háború miatt. A fogadtatást erősen befolyásolhatta, hogy a szerző 1944-től 1951-ig Palesztinában, illetve az 1948 májusában megalakult Izraelben élt, eközben zsoldos katonaként és csendőrként szolgált az angoloknál, de két és fél évig az izraeli hadseregnek is tagja volt. Az utóbbiak alapján műve memoárnak vagy regényes önéletrajznak tűnhetett fel, noha kitartóan tagadta, hogy élményi alapjául a vele történtek szolgálnának. Interjúi szerint az ragadta meg ebben a „mikrokozmoszban”, hogy a legújabb kor sok „betegségével” (nacionalizmus, fajgyűlölet, áldemokrácia és álforradalmiság) találkozhatott itt „végtelen változatban”. 

A regény hőse, a Harkovból még az első világháború előtt kivándorolt zsidó paraszt, Avraham Bogatir – miközben a földjét hozzáértően műveli s viszonylag nyugalomban él a családjával, – váratlanul választásra kényszerül. Mint a mű címe jelzi, hét napja maradna a latolgatásra, milyen jövőt szán a házukba éjszaka fegyverrel berontó fiúnak, Davidnak. Róla a beszéde alapján csak annyit sejt, hogy zsidó bennszülött lehet, és hogy alighanem a falut ellepő kék sapkások, az angol rendőrök elől szökhetett hozzájuk. Habár semmit sem tud róla, mégis védelmébe veszi, amikor az éjszaka őrszolgálatot teljesítő szomszédjának azt hazudja, a munkaközvetítő küldte hozzájuk a kamaszt. Innentől kezdve egyrészt fenn kell tartania azt a látszatot, mintha a kibucba valóban dolgozni jött volna a fiú, másrészt meg kell ismertetni vele a gazdálkodás fortélyait, a lovak befogásától a szántáson és a kaszáláson át az öntözésig. Harmadrészt ki kell derítenie, David családja valóban jeruzsálemi-e, s miért menekült el tőlük. Az út Jeruzsálembe tele izgalommal, veszéllyel, akárcsak az ottlét. A gázai angol nyomozó hatóság gyanúsnak tartja, fogdába zárják, míg egy arab nyomozó ki nem szabadítja. Közben kiderül, a fiút körözik a britek; az Écel, a zsidó terrorszervezet egyik parancsnokától pedig azt tudja meg, hogy ők is le akarnak számolni vele, felelőssé téve egyik akciójuk sikertelenségéért. A szent város nem azzal a Csodával várja hát, amire harmincöt éve vágyik, valahányszor egy-két napot ott tölt. Megérinti mégis egyfajta csoda, együtt lehet ismét pár órára az előző nap látott Annával, elboronghatnak egy éteri és „fájdalmas kapcsolat” emlékein, fölidézhetik ifjúkoruk orosz – költők, zeneszerzők – bálványait. Nem sejtve, hogy az asszony másnap otthagyja férjét, egy orosz zárdába vonul, el- és megfogadva Kirill atya intelmét: „Minden lényegtelen a világon. A lélek békéje, ez az egyedüli [lényeg]”. Avraham is ezt ismétli magában: a lélek békéje. Ennek megteremtése vezérli, amikor tiltakozik az ellen, hogy a Davidnak nyújtott segítséget a terroristák a velük való egyetértés jeleként értékeljék, meg is fogalmazza: „a harcoló Cion […] tébolyda”. Ugyanígy gondolkodik más politikai tervekről, cselekvésekről is – ideológiák helyett az erkölcs szavára hallgat, az „emberség” parancsát követi (Rónay György). Ez az egyik „általánosság irányába mutató többlet”, amit Varga Zoltán nem vesz észre, a másik pedig – Bodnár György szavaival – a munka mint történelmi juss, az „ösztönös társadalmi elvvel”, az „embertársi megértéssel” együtt.

A legkevésbé sem didaktikus módon vagy túlterhelt teoretikus reflexiókkal tűzdelve fejeződik ki e magatartás mintája. A szerző – Domokos Mátyás fogalmazott így – a legnagyobbat érte el: „kiszabadította a regényt a teóriák börtönéből”, visszakapcsolta az élethez, a valósághoz. Az egyik elemzés ezért emelhette címébe: „Az életképes realizmus példája”.  E realizmus szerves eleme a munkafolyamatok leírása, a falusi élet palesztin helyi színekkel tarkított rajza. Ennek okán állíthatta – némi oldalvágással – Réz Pál, hogy a mű az utóbbi évek legjobb magyar parasztregényei közé emelkedik. A kritikus érdemként említi, hogy nem történik meg a néprajzi-szociografikus elemek „elburjánoztatása”, ami igaz, ám kiegészítésre szorul: a névtelen elbeszélő nagyon is törekszik a különböző népcsoportok és törzsek – arabok és angolok, beduinok és kabilok, palesztinok és zsidók, az utóbbiak között külön az oroszok, a németek, az amerikaiak és a bennszülöttek – szokásainak, viselkedéskultúrájának a bemutatására. Kevert nyelvű beszédfordulataik, kifejezőeszközeik nem annyira nyelvi világuk sajátos, színes voltát szemléltetik, mint inkább a nosztalgiát a múlt iránt, és a rejtekezés, a szavak mögé bújás, ekképp a védekezés szándékát.

„Bár a szavak értelmetlenek, a hangsúlynak van bizonyos logikája” – fűzi hozzá az elbeszélő Avraham félkegyelmű fia, Dan amúgy zagyva, ám „a kérdés, felelet, támadás, felháborodás, szitkozódás színeit” felismerhetővé tévő beszédéhez. A gondolat, hogy a szavak helyett a tetteknek van értelmük, a gazda és David párbeszédében is megfogalmazódik, két – életüket, sorsukat meghatározó – jelenetben is. A fiú „jó embernek” nevezte Avrahamot, miután az angol ejtőernyősök igazoltatták, és amikor a narancsosban bújtatta. A gazda válaszai – „Ördögöt vagyok jó!”, „Végezd a dolgod!” – a sorsát tekintve külső erők függvényévé lett, ám belső törvényeit, lelkiismeretét akár élete árán is követő emberé.