súgó szűrés
keresés

Kalász Márton: Az imádkozó sáska

Szerző
Kalász Márton
Kiadás éve
1980
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
78
A szócikk szerzője
Mórocz Gábor

Az imádkozó sáska Kalász Márton jelentős kritikai visszhangot kiváltó kötete. Az európai késő modernség újklasszicizmusát, újparnasszizmusát egyedi módon jeleníti meg a magyar lírában. Egyúttal pályafordulatot is jelez, hiszen a benne megmutatkozó poétikai tendenciák csak csekély mértékben emlékeztetnek a költő korábbi művészi törekvéseire. Kalász azelőtt elsősorban a modern népiség, a költői (új)realizmus paradigmájához kapcsolódott, jóllehet – az Ünnep előtt című, 1961-es kötetének tanúsága szerint – a szimbolizmus tendenciái is viszonylag korán áthatották műveit. Költészetének újabb, az 1970-es évek elején kibontakozó periódusában elvontabb, intellektuálisabb, egyszersmind ezoterikusabb szemléletmódot követ, amelynek meghatározó vonása az enigmatikusság, a rejtvényszerűség.

Az imádkozó sáska darabjai – metaforikus elmosódottságukból fakadóan – nehezen konceptualizálhatók. Többnyire nem rendelkeznek egyértelműen stabilizálható jelentésszerkezettel. Egyes nyelvi egységeik nemcsak megkérdőjelezik, hanem hatályon kívül is helyezik a hagyományos formállogika szabályait (pl. „a szájamnak nincs ajka mosolyra”). A sajátos „belső logikát” érvényesítő költő motívumkezelése mégsem tűnik irracionálisnak vagy esetlegesnek, mi több: a rigorózus pontosság képzetét kelti az olvasóban. Ám ugyanilyen evidens befogadói tapasztalat az is, hogy a versszövegek merész gondolati ugrásai, bizarr asszociációi gyakran útját állják a bennük gomolygó érzés- és tudásalakzatok közvetíthetőségének. Igaz, nem hiányoznak a kötetből a meggyőző ellenpéldák sem: ilyen az esztétikai önmegváltás problémáját feldolgozó, ars poeticus Ez a vers, amely jól áttekinthető párhuzamos szekvenciákra épül. E gördülékeny és könnyed költemény, noha formailag szabadvers, dalszerű hatást kelt.

A könyv versanyagát jellegzetesen Kalász Márton-i astrofikus „álszonettek” alkotják, amelyek a hagyományos szonettekhez hasonlóan 14 sorosak, ám szinte minden más vonatkozásban eltérnek klasszikus mintáiktól: rímtelenek; nélkülözik a kötött időmértéket; váltakozó szótagszámú sorokból állnak. Ráadásul szonettszerű csiszoltságuk nem egy esetben zavarba ejtő fragmentáltsággal párosul. Kalász nagyfokú tudatossággal alakítja töredékessé szövegeit, s így – az 1971-ben napvilágot látott Abbahagyott versek szerzőjéhez, a kései Illyéshez hasonlóan – az irodalmi műfaj rangjára emeli a torzót. Kötetében befejezetlennek ható alkotások (E nyelv bűvöletében; Példa a feddésre) mellett olyan költeményt is szerepeltet, amelynek megíratlanul maradt az utolsó előtti sora (Virrasztok, hó esik).

A fragmentált versbeszéddel szoros összefüggésben a művekben kitüntetett szerep jut a kihagyásnak, a hallgatásnak, a csendnek. Ez a szerző írásjel-használatában is tükröződik: a sorvégeken előforduló (gyakran többszörözött) gondolatjelek szünetjelekként értelmezhetők. E központozási sajátosság partitúraszerűvé teszi a versek külső képét.

Az imádkozó sáska szövegeire más szempontból is jellemző a zenei mintakövetés. A versszerkezet és a képalkotás vonatkozásában bonyolult, sőt: körmönfont megoldásokat kereső költő, mint stílusművész, e disszonanciától sem mentes összetettséget az eufóniára való törekvéssel ellenpontozza. A versekben szereplő, a költő által különleges műgonddal kiválasztott szavak, szószerkezetek jó hangzása (eufónia) olykor mintha elsőbbséget élvezne az adott lexémák, szintagmák fogalmi jelentésével szemben.

Kalász az új szótáralkotó költők közé sorolható. Szókészletébe ritka nyelvjárási szavakon (csitkó), archaizmusokon (suhamlásom)éshapax legomenonokon (gyöngy-sztyepp)kívül olyan, az átlagos magyar nyelvhasználó számára ismeretlen szavak is beletartoznak, amelyekről gyanítható, hogy részben tájnyelvi eredetűek, mégis halandzsaszerűnek tűnnek (megfittyedtem,meggöböződtem; föl-le hussan). Emellett kettős – német–magyar – identitására verseiben is reflektáló alkotó esetenként olyan nyelvi konstrukciókat alkalmaz, amelyek radikálisan eltérnek a standard magyar nyelv szabályaitól (a gyógyíre, a nyírtem fonológiai, a Mentem le látni a füvet szintaktikai szempontból tekinthető „anomáliának”).

Kalász álszonett-ciklusa nemcsak formai jellemzőit, hanem tárgykörét illetően is egységes. A kötetet absztrakt vallomásversek alkotják, amelyek egy melankóliára hajló középkorú férfi önmegismerési folyamatának eredményeit rögzítik – rizómaszerű szerkezeti rendben. Az erőteljesen befelé forduló lírai én introspekciója önélveboncolásra emlékeztet, de nélkülözi a József Attila vagy Pilinszky János költészetéből ismert művészi viviszekciók gyötrő komorságát. A kötet címadó versében, az allegorikus ábrázolás eszközeit alkalmazó Az imádkozó sáskában az önirónia is felvillan: a szubjektum képes felszabadító erejű malíciával szemlélni a szerelmi téren rá jellemző defetista magatartást. Az Azt pusztítom ellegelébb című „szonett” groteszk énképet közvetít. Az önlefokozás alakzatát középpontba állító mű egyfelől gúny tárgyává teszi az introvertált művészszemélyiség „világon kívüliségét” („s pofámat e lugasból kidugni ki látja – – –”), másfelől nyomon követi azt a folyamatot, amelynek során az én életidegensége destruktivitássá formálódik át a magánkapcsolatok színterén („férges téboly ez! összejárom, / én, féreg, szeretetedet”). Az álszonett-ciklus záró darabjai arról tanúskodnak, hogy a lírai szubjektum – érzékeny, sokat csalódott városi értelmiségiként – fojtónak, beszűkítettnek érzi jelenét, ezért megkísérli újra elsajátítani létének jóval gazdagabb múlt-aspektusát: megeleveníti őseit és gyermekkora más fontos szereplőit; megidézi első, vidéki környezetben eltöltött éveinek emlékezetes helyszíneit és hangulatait (Oly nehéz múltmező; Meteorológiai előrejelzés, Ami ködbe tűnik, Milyen fogódzó). Mindez arra utal, hogy ~ korszerű európai irodalmi mintákhoz kapcsolódó szerzője képes visszacsatlakozni korábbi, népi–újrealista korszakához is – igaz, „csak” motivikus síkon és nem szigorúan vett lírapoétikai értelemben.

Irodalom

Tandori Dezső, Ahova eljutunk. Kalász Márton: Az imádkozó sáska, Új Írás, 1980/7.

Wintermantel István, Kalász Márton: Az imádkozó sáska, Kritika, 1980/9.

Rónay László, Kalász Márton: Az imádkozó sáska, Kortárs, 1981/1.

Kelemen Lajos, A megújulás rekordjaKalász Márton költészete,Jelenkor, 1981/2.

Bartusz-Dobosi László, Kalász Márton, Budapest, 2017, Magyar Művészeti Akadémia.