súgó szűrés
keresés

Fekete Gyula: Az orvos halála

Szerző
Fekete Gyula
Kiadás éve
1963
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
161
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A Rákosi-kor ideológiája az új társadalmi rend pozitívnak minősített, új típusú hőseit kívánta középpontba állítani. Kedvelte a nagyregényformát, amely utópikusan elvezethet egy ideális világba. A rendszer iszonyatos torzulásainak, a hazugságoknak, majd a forradalom leverésének is szerepük volt abban, hogy az ötvenes évek derekán még csak feltűnt, majd 1960 után el is terjedt a feszes szerkezetű kisregényforma. Ebben központi szerepet kapott az a műtípus, amely az életforma kérdésére figyelt, hangsúlyosan foglalkozva annak erkölcsi vonatkozásaival. Hogyan kell, hogyan kellene élni? Ezt fogalmazta meg a korabeli kritika egyetlen kérdő mondatba sűrítve a közelmúlt és a jelen vizsgálatának szempontjait. A legközvetlenebb jelen idő e művekben a jövőre is vonatkozott, de valamilyen módon mindig megmutatkozott bennük az alkotó által megtapasztalt huszadik századi történelmi múlt. A Rákosi-kor regényeiben a főszereplők elvártan „különleges emberek”, kommunisták, pártemberek, munkások voltak. Ennek szinte ellenpólusaként jelentek meg a hatvanas évek kezdetére az értelmiségi szereplők, köztük művészek, tudósok, orvosok. Ám ezek a személyiségek sem képesek önmagukat megvalósító hősökké válni, mert a kor történései is roncsolták életüket. Fekete Gyula regénye sem egy különleges személyiséget kíván bemutatni, hanem egy „szürke” átlagembert, akinek életében mindössze két rendkívüli esemény történt: fiatalon egy szerelmi csalódás, 1944-ben pedig a deportálás. Zsidó származása miatt feleségével együtt náci lágerbe került, s rajtuk kívül csak egyetlen rokonuk maradt életben.

Weisz doktor hatvannyolc éves, s negyvenöt éve ugyanabban a faluban dolgozott – csak a lágerben töltött idő szakította meg a folytonosságot. Már több éve nyugdíjas lehetne, súlyosbodó betegsége miatt kérte is a nyugdíjazását. Meg is érkezett a faluba egy pályakezdő, fiatal utód, de két hét után távozott is, mert külföldi ösztöndíjat kapott. Az öreg orvos így – „átmenetileg” – kénytelen tovább dolgozni, bár olykor igen súlyos szívrohamai vannak. Az elbeszélő mindvégig öreg orvosnak nevezi hősét – a kor felfogása szerint valóban az is. A nyugdíjazás, majd annak felfüggesztése számvetésre készteti és kényszeríti. Csak ekkor lett ideje arra, hogy saját életéről gondolkodjon, az élet értelmét faggassa. Világéletében rengeteget dolgozott, a téeszesítés után már több mint háromezer biztosítottat kellett ellátnia a csecsemőtől az aggastyánig. De nem panaszkodott, számára a munka és az élet elválaszthatatlan volt. Nem a doktor tudatossága, nem az eltervezettség, hanem az események összetorlódása miatt kerül a regény középpontjába az számvetés. Elsősorban azt kellett végiggondolnia, meddig élhet még. Kímélő életmóddal is legfeljebb öt-hat évre számíthatott. A hét napra tagolt cselekmény első napjaiban időszembesítő meditációk sorozata tárja fel a múltat. A regényt keretező temetésmotívumban az 1944-es események is felidéződnek. Az elején az idős postamestert búcsúztatják, aki a meghurcolások idején próbált segíteni az orvosékon. Másnap a nagyvárosba utazva a doktor saját és nemzedéke múltjával szembesül. A városba ötvenéves érettségi találkozójuk miatt megy, de egy véletlen találkozás következtében felidéződik a fájó emlék: rangos, nemességükre büszke szülei elválasztották tőle, a zsidó fiútól kedvesét. Maga a félévszázados érettségi találkozó a mindössze hét öreg számára különösen fontos lehetne. Azzá is válik, de csak azért, mert egyikük, aki a náci lágert családjából egyedül élte túl, Svédországban ajánl fel számára kellemes állást egy nyugdíjas panzióban.

A jelen és a jövő lehetőségeinek kényszerítő számbavétele is itt, a városban történik. Itt tudja meg, hogy egyelőre nagy szükség volna mégis a munkájára, mert az új orvos külföldre megy. A nemzedéki sorsok különbözőségére, eltérő megítélésére nem csak ez a párhuzam figyelmeztet a regényben. A falusiak a jóképű fiatal orvos hirtelen távozása után azt terjesztik, hogy az öreg orvos űzte el utódját, talán a fiatalabb nagyobb tudásától. Még állandó sakkpartnere, a nyugdíjas patikus is azt tanácsolja: eljárt felettük az idő, át kell adni a helyüket. Pedig Weisz doktor nem a nemzedékek szembenállására figyel. Két fia munkaszolgálatosként elszenvedett halála után szinte nagyapai szeretettel vigyázza a falubeli pályakezdő tanítónő életét. Örül fiatalságának, munkakedvének, és félti túlzott jóhiszeműsége miatt. A doktor értékrendjét szemlélteti a regény másik különösen rokonszenves szereplője, hajdani osztálytársa is, aki állandó elfoglaltságot, örömet és szépséget talál kertjében és unokáiban is. Szinte a voltaire-i bölcsességet idézi fel Fekete Gyula műve: boldoggá, elégedetté a munka teszi az embert. Bár a városi kórházban pihenést javasolnak kollégái, Weisz doktor a kényszerítő helyzetben vállalja a további munkát, ezzel meghiúsítja felesége álmát, aki egy fővárosi kertes házban képzeli el jövőjüket.

Egy temetéssel kezdődött a regény, az epilógus már az öreg orvos búcsúztatása. Utolsó tetteként – iszonyú fejfájással küszködve – világra segít egy egészséges koraszülöttet, ő azonban összeesik, agyvérzést kap, s bár pontosan tudja, hogyan lehetne rajta segíteni, senki sincs, aki elvégezze az életmentő beavatkozást. Az öreg orvos nem volt különleges ember, hétköznapi életútját mégis felmagasztosította a szülés sikeres levezetése. Az író az időszembesítő és számvetésre késztető tárgyalásmód segítségével sokrétűen tudja bemutatni a főszereplő kapcsolatrendszerét, még a villanásnyi epizódok szereplőiről is árnyalt képet ad. A motívumok közül nem csupán az élet és halál kettőse lényeges, hanem az ember farkas és bárány természetének, az idegenség- és az otthonosságérzetnek, egyetlen ember többféle megítélhetőségének, a természet sokszínűségének bemutatása is. A regényből film is készült 1966-ban, Mamcserov Frigyes rendezésében, Páger Antal főszereplésével.

Irodalom

B. Nagy László: A teremtés kezdetén. Bp., 1966, Szépirodalmi.

Földes Anna: Hétköznapi hősköltemény. In uő: Húsz év – húsz regény. Bp., 1968, Szépirodalmi.

Pomogáts Béla: A köznapi ember. In uő: Regénytükör. Bp., 1977, Kozmosz.

Laczkó András: Fekete Gyula. Bp., 1987, Szépirodalmi.

Vasy Géza: Világképek és válaszutak. Bp., 2017, Orpheusz.